A Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesülete (VGYKE) a 2009-es Braille-év alkalmából folyamatosan szervezi meg Braille-szemináriumait, melyeknek célja a Braille-kultúra ápolása és az érintettek és szakemberek közös gondolkodásának előmozdítása annak érdekében, hogy a XXI. Században is méltó helyén kezelhessük a Braille-írást. A 3. Braille-szeminárium témája a turisztikai szolgáltatások hozzáférhetősége és ebben a Braille-írás szerepe volt. A szemináriumon összesen csaknem 20 fő látó és látássérült érdeklődő vett részt, így valódi kötetlen beszélgetés és tartalmas eszmecsere alakulhatott ki a Hermina út 57. szám alatti tárgyalóteremben.

Berke Mónika, a VGYKE ve zetőségi tagja és munkatársa nyitotta meg az eseményt. Bevezetőjében elmondta, hogy a látássérült emberek számára a Braille-írás a mindennapi apró tevékenységek része, és bárhol is járnak, nagy örömmel veszik, ha valamilyen terméken vagy bármi máson találkoznak Braille-felirattal. Így az is fontos, ha a Braille-írással kirándulások, nyaralások során találkozhatunk.

Deme Edina a Szépművészeti Múzeum képviseletében beszélt a múzeum tapintható tárlatainak létrejöttéről. Az első ilyen tárlat még 2005-ben készült el, ami a fáraók Egyiptomának jellegzetes tárgyait és művészeti alkotásait mutatta be. Ezt követték 2006-ban a Luxemburgi Zsigmond, az inkák, majd a Mediciek korát bemutató tárlatok, 2008-ban pedig a Reneszánsz a fáraók Egyiptomában című kiállítás. A kiállításokat több munkatárs felváltva szervezte egymás hibáiból és erényeiből egyaránt tanulva. Az első kiállítás során főleg az eredeti tárgyak másolatainak elkészítésére fordítottak forrásokat és fektettek nagy hangsúlyt, a környezet kialakítására még kevesebb figyelmet fordítottak, ám ez nem kisebbítette a tárlat népszerűségét a látássérült érdeklődők körében. Később viszont úgy találták, hogy a vak és gyengénlátó emberek számára nyújtható esztétikai élményen túl a tapintható kiállítások más célcsoportok számára is élményt jelenthetnek, így kezdte a múzeumpedagógia is hasznosítani ezeket a lehetőségeket. Emellett a tapintható kiállítások várják a gyerekeket, családokat, és bárkit, aki nem csak látni szeretné, hanem szívesen meg is érintené a műtárgyakat. A célközönség kibővülése pedig vitathatatlanul jó hatással volt a későbbi tapintható tárlatok kialakítására, hiszen így egyre több pénzből és egyre igényesebb körülmények között kerültek megvalósításra. A kiállításokon eredeti műtárgyak egy részének másolatait készítették el, kiállításonként kb. 20-30 darabot. A szám meghatározásánál fontos volt figyelembe venni, hogy a műtárgyak egyenként való végigtapintással történő megismerése és az ehhez tartozó információk meghallgatása relatíve sok időt igényel, a figyelem koncentrációja pedig 1-másfél óránál tovább nem nagyon tartható fenn. A lemásolandó műtárgyak kiválasztásánál szempont volt, hogy minél többféle anyagot, formát, méretet, tárgyat mutathassanak be, így elkészült edények, ruhák, pénzérmék, dísztárgyak és szobrok másolata is. A kiállításon való önálló tájékozódásban vezetőszőnyeg vagy korlát, valamint audioguide segítette a látássérült látogatókat, illetve néhány tárlatra a teremről tapintható térképet is készítettek a szervezők. Az audioguide minden műtárgyról részletes ismertetést adott élő felolvasás formájában, de legelőször bemutatta a terem elrendezését és a tárgyak elhelyezkedését is, ezzel is segítve a tájékozódást. A kiállítások megtervezése során nagyon sok látássérült ember véleményét megkérdezték, illetve a munkatársakban végig ott volt a jó szándék és a kísérletező kedv. Arról nincs pontos statisztika, hogy mennyi látássérült látogatója volt a kiállításoknak, becslések szerint a tapintható tárlatokat megtekintőknek mintegy 10%-a volt vak vagy gyengénlátó.

Jakab Miklósné szerint fontos ez a kezdeményezés, hiszen bár a látó emberek közül is csak egy bizonyos réteg megy el a múzeumokba, a vak és gyengénlátó emberek körében is meg van az a csoport, akiknek erre igényük van. Az ideális az lenne, ha számukra is épp olyan természetes lenne, hogy meglátogathatnak egy számukra is élménygazdag kiállítást, mint ahogy a művészetek iránt érdeklődő látó embereknek.

Berke Mónika kérdésére, miszerint várható-e 2009-ben tapintható tárlat, Deme Edina elmondta, hogy erre az évre, elsősorban a nehéz gazdasági helyzet miatt, nem terveztek ilyen programot. Idén a Jeruzsálemi Múzeumból érkezik vendégségbe egy gyűjtemény, de a Szépművészeti Múzeum egyébként főleg festményeket szokott kiállítani. Örök vita egyébként a látássérültek és a szakemberek körében is, hogy van-e értelme a festmények tapinthatóvá tételének, erre a múzeum munkatársai már többféle megoldási javaslatot is kidolgoztak. Ugyanígy nincs egységes vélemény arról sem, hogy a külön teremben elhelyezett, vagy az integrált tapintható kiállítás-e a jobb. Az inka kiállítás volt eddig az egyetlen, ami a nagy tárlattal egy teremben került bemutatásra. Bár ez fokozta a népszerűségét a tapintható kiállításnak, az pont a látássérült emberek számára volt a legkevésbé élvezhető, mivel a kiállítás nagy tömeget vonzott, így nem volt olyan egyszerű tájékozódni a teremben. A Medici kiállítás esetében a tapintható tárlat már a nagy kiállítás közvetlen szomszédságában helyezkedett el, elrendezés és design tekintetében teljesen megegyezett azzal, így képes volt bevonzani a látogatókat.

Leány Ferenc, a VGYKE munkatársa az iránt érdeklődött, hogy más múzeumok érdeklődnek-e a kezdeményezés iránt. Deme Edina szerint a szándék sokakban meg van, hogy ilyen vagy hasonló eseményeket szervezzenek, tavaly Fehérvár-Csurgón egy konferencia keretében még New York-i és németországi múzeumok munkatársaival is volt alkalmuk a témában tapasztalatokat cserélni.

Péter Zsigmond arról kérdezett, hogy mi lett a kiállított tárgyakkal. Deme Edina elmondta, hogy a tárgyak meg vannak, bár jelenleg a múzeum számára elég nagy problémát jelent a tárolásuk a kevés raktárterület miatt, amin remélhetőleg egy szeptemberben elinduló építkezés fog javítani. A tárgyakat jelenleg is rendszeresen használják múzeumpedagógiai foglalkozások keretében diákcsoportok oktatása során. Ilyen foglalkozások szervezésére egyébként előzetes egyeztetés alapján vak vagy gyengénlátó emberek számára is nyitott a múzeum. Péter Zsigmond ötletére, miszerint a vak emberek számára könnyen megközelíthető, általuk ismert helyszíneken is hasznos lenne ún. múzeumi napokat tartani, Deme Edina elmondta, hogy az egész csak ötlet és szervezés kérdése, és szívesen vállalják ilyen kezdeményezések megvalósítását.

Berke Mónika elmondta, hogy a VGYKE legújabb nyertes pályázata eredményeként turisztikai szolgáltatók, pl. szállodák, éttermek, múzeumok, stb. számára szervez érzékenyítő tréningeket annak érdekében, hogy a látássérült vendégeket hasonlóan jó programokkal és megfelelő segítségnyújtással tudják fogadni.

Sajnos a Fővárosi Állat- és Növénykert munkatársa nem tudta elfogadni az egyesület meghívását, ezért Berke Mónika ismertette az ott található tapintható információkat és érdekességeket. Az Állatkertben megcsodálható különleges állatok közül számosról kis méretű, de nagyon finoman és igényesen kimunkált bronz szobrokat készített egy fiatal szobrász hölgy, melyekhez esztétikus külsejű Braille-feliratos táblákat is készíttettek.

A hallgatóság köreiből többen is beszámoltak olyan jó példákról, elsősorban külföldről, amikor volt alkalmuk Braille-feliratokkal találkozni, legyen az egy metróállomás, egy múzeum vagy egy autópálya mentén található benzinkút mosdója. Más helyeken viszont nem az akadálymentesítést, inkább a személyi segítő biztosítását részesítik előnyben. Többek számoltak be olyan tapasztalatokról, hogy a lehető legképtelenebb helyeken találkoztak pl. Braille-árlistával, pl. egy margitszigeti kisbüfénél. Ugyanakkor többen úgy nyilatkoztak, hogy egy Braille-étlap nagyon konfortossá tenné a vak vendégek számára az ételek kiválasztását, ezzel párhuzamosan pedig mind őket, mind a pincéreket sok kellemetlenségtől megkímélné, sőt, az sem kizárt, hogy egy ilyen helyre elkezdenének szívesen járni a látássérült emberek.

Deme Edina szerint nagyon fontos lenne, hogy azoknak az embereknek, akik családjukban vagy ismeretségi körükben nem találkoznak fogyatékos embertársaikkal, legyen lehetőségük ismereteket szerezni arról, hogy hogyan kell segíteni, elfogadni és együtt élni. Szerinte neki is sokat változott az attitűdje azáltal, hogy a munkája során ilyen témával foglalkozik és rendszeresen találkozik ilyen emberekkel. Az ilyen felkészítést pedig már gyermek korban fontos elkezdeni és szembesülni azzal, hogy bárki bármikor fogyatékossá válhat. Berke Mónika elmondta, hogy a VGYKE-nek van ilyen érzékenyítő programja, amit iskolákba szoktak kivinni, ahol egy sötét és egy világos szobában ismerkedhetnek meg a gyerekek a látás hiányában a többi érzékszerv működésével és a vak emberek életével, segédeszközeivel. A gyerekek körében az egyik legkedveltebb dolog mindig a Braille-írás és a Braille-ábécé megismerése. Éves szinten az egyesület ilyen programjain több ezer gyerek vesz részt. Jakab Miklósné szerint is az kell az ilyen irányú fejlődéshez, hogy a fogyatékos emberekkel az épek közösséget vállaljanak, együtt éljenek és problémák megoldásában segítsenek, mert az ilyen segítést könyvből nem lehet megtanulni, és nem csak beszélni kell róla, hanem tenni is érte.

Péter Zsigmond szerint fontos tisztában lenni azzal, hogy a Braille-írásra való igény tekintetében a látássérült emberek sem egyformák, és gyakran éppen ők hurrogják le az olyan ötleteket, hogy készüljön el ilyen módon pl. egy étlap, kiállítási ismertető, stb. Márpedig a vak emberek is járnak szállodákba vagy szórakozni, és köztük is vannak, akik szívesen tanulmányoznák az írott tájékoztatókat pl. a szálloda szolgáltatásairól, vagy katasztrófa esetén a menekülési útvonalakról, amik a látó emberek számára rendelkezésre állnak. Szerinte a legveszélyesebb éppen az, amikor egy látássérülteket tömörítő szervezet vezetője csak a saját nézőpontját képviseli, és nem néz utána annak, hogy kiknek milyen igényei vannak. A szolgáltatóknál, így pl. a vendéglátóhelyeknél is meg van a jóindulat és a segítőkészség, de ha nem kapnak visszajelzést, akkor nem fognak segíteni. Durgonics Tamás, a Református Vakmisszió munkatársa és a „Vigyázó szemek” Vakvezető Kutyával Közlekedők Egyesülete vezetőségi tagja szerint nagyon sokminden múlik a vak ember hozzáállásán is, pl. akkor, amikor valahova nem engedik be őket vakvezető kutyával vagy nem kapják meg az általuk elvárt segítséget. Pálffy Krisztina, a VGYKE munkatársa szerint a szolgáltatók gyakran azért nem igénylik a Braille tájékoztatókat, mert azt gondolják, hogy a látássérültek úgyis látó kísérővel mennek mindenhova, vagy abból indulnak ki, hogy majd valaki úgyis segít nekik.

Jakab Miklósné szerint vannak olyan esetek, ahol a technika nem lehet üdvözítő út, ilyen helyzetekben pedig a Braille-írás pótolhatatlan. Ő maga feladott tavaly a Vakok Világában egy hirdetést, hogy olyan emberek levelét várja, akik ismerik, szeretik és használják a Braille-írást, ennek hatására pedig olyan emberektől kapott levelet, akiket soha nem ismert.

Berke Mónika elmondta, hogy a VGYKE egy előkutatást végez arról, hogy a látássérültek mennyire ismerik és hol használják a Braille-írást. Az előkutatás keretében a vártnál több kérdőív érkezett be, amiket interneten terjesztett az egyesület. Természetesen később szándékukban áll egy nagy, országos kutatás megvalósítása is, ahol már arra isf igyelni kell, hogy a nagy számú internetet nem használó látássérült ember is bekerülhessen a megkérdezettek közé. Péter Zsigmond szerint ez az ért is fontos, mert a vakok egy része szerint a Braille ismerete jelenti az írástudást, míg mások ugyanezt gondolják a számítógép-használatról. Kutatások kimutatták, hogy a Braille-olvasásakor az agy látó kérgében érzékelhető aktivitás, vagyis ez pszichésen és fiziológiailag is közelebb áll a normál olvasáshoz, mint a hallás útján való információszerzés. Szerinte mindezek az ismeretszerzés különféle lehetőségei, amikből minél többet birtoklunk, annál jobban meg tudjuk állni helyünket a világban.