2010.11.01.
lukacs.reka
Még adósa vagyok az Olvasóknak azzal a történettel, mikor Laura három és négy hetes kora között a tatabányai Szent Borbála Kórház vendégszeretetét élveztük. Már rég halasztom ennek az egy hétnek a tárgyalását, de mentségemre legyen mondva nem tudtam ezt az egy hetet megfelelő keretbe foglalni.
Aztán úgy gondoltam, inkább általánosabb témákat veszek górcső alá mostanság blogomban, és mellőzöm a saját élmények kronológikus leírását. Épp arra gondoltam, hogy a fogyatékosokra nehezedő társadalmi nyomásról írok, miszerint ők erre-meg arra nem képesek, csökkent értékűek és egyszerűen sok feladatra alkalmatlanabbak, mint nem fogyatékos társaik, és ennek az alkalmatlanságnak az egyedüli oka a fogyatékosság ténye. Ezt mi fogyatékosok meg szépen be is kajáljuk, és szépen el is fogadjuk. Oké, vannak olyan dolgok, amiket fogyatékosan nem fogsz tudni megcsinálni, pl egy vak nem fog gobleint hímezni, de még egy gyengénlátó sem, viszont ne már hogy pl. a gyerekét ne tudja jól nevelni azért, mert nem tud vele képeskönyvet nézegetni. A gyerek ezért hátrányt fog szenvedni, mondja a társadalom, ezt meg mi szépen el is hisszük, hogy gyerekünk számára nem tudjuk megadni az optimális növekedési feltételeket, ha nem lapozgatunk vele meséskönyvet, vagy helyettünk valaki más nem teszi meg e nemes feladatot. De mondhhatnám azt is, ha nem látom, amit a gyerekem rajzol, az jaj de rossz most neki. Feltétlenül rosszul kell emiatt éreznünk magunkat, és látó segítség nélkül gyerekünk még defektes is lesz.
Nem akarok azzal jönni, hogy 200 éve még képeskönyvek sem nagyon voltak, és akkor is boldogan nőttek fel gyerekek, és normális felnőttek lettek, mert lehet mondani, hogy ez most más világ, de mégis. Biztos, hogy feltétlenül azt a képeskönyvet kell nézegetnünk? És ez elengedhetetlenül fontos? Úgy gondolom nem. A képeskönyvet lehet helyettesíteni MÁSSAL. Fantáziával, fejből mondott mesékkel, kitalált mesehősökkel, vagy interneten keresett, képaláírással rendelkező képekkel, ha mindenáron képet akarunk, és nem mesét. Úgy gondolom, felesleges szomorúnak lenni amiatt, hogy egy vak nem tud a gyerekével képeskönyvet nézegetni, hiszen ettől kizárólag egyéb híresztelésekkel ellentétben, még egy látó gyerek sem vált defektessé.
Majd nézegeti egyedül azt a könyvet, mi meg MÁSsal fogunk neki kedveskedni.
De mi mégis szomorúak vagyunk ilyen képeskönyv és hasonlók miatt. És miért is? Hát azért, mert itt ez a társadalmi nyomás, ami azt sulykolja, hogy a gyerek fejlődéséhez elengedhetetlen a képeskönyvnézegetés és hasonlók, de mondhatnék itt mást is.
Én már négy évesen német szavakat tanultam a szomszéd nénitől, mert érdekelt, annak ellenére, hogy anyukámék egy kukkot nem beszéltek németül. A gyerek, ha érdekli valami, maga is megtalálja a lehetőséget, ha meg nem érdekli, akkor meg kár a gőzért. Egy idő után úgysem fogjuk tudni követni gyermekünk tanulmányait, rajzolás esetében ez vakéknál előbb jelentkezik, így ha a gyerek különös érdeklődést mutat, érdemes azért felkutatni egy jó tanítót, dehát előbb utóbb ez a pillanat úgyis eljön, mivel ha valaki véletlen nem festőművész, nem tudja túl sokáig kísérni gyermeke pályafutását. De ebbe csak ritkán gondolunk bele, mivel a társadalom azt sulykolja, hogy rajzolni kell a gyerekkel, ha vak vagy, főleg fontos ez valamiért... valószínű a te hibádon keresztül szeretnék saját lelküket megnyugtatni saját jóságukról, helyénvalóságukról.
A nyomásnak ellenállni azért is nehéz, mert ha valamit sokan mondanak, akkor nehéz úgy gondolni, hogy nincsen igazuk. Bátorság, és önbizalom kell ahhoz, hogy az ember ellent tudjon mondani, és ki tudjon állni saját elgondolása mellett. És ők látók, biztosan jobban tudják féle gondolatokat el kell hajtani, mert nem ezen múlik.
Egy ilyen nagy tanulás volt nekem a kórházi tartózkodás. Az emberek ugyanis a kórházban sem gondolnak végig dolgokat, csak mondják azt, amit nekik is mondanak, vagy amit megtanultak. Végiggondolni valamit viszont már luxus, és egyébként is fárasztóbb, mint a rutint működtetni.
Az úgy kezdődött, hogy Laura 10 naposan megfázott, és már vagy 10 napja beteg volt, én meg belegondoltam, hogy élete felében beteg, jaj már meg kéne gyógyulnia, és elvittem orvoshoz. Nem volt semmi különösebb baja, csak folyt az orra, és hőemelkedése volt. Az orvos - valami ügyeletes helyettes - egy fülhőmérővel - amiről később olvastam, hogy lázmérésre alkalmatlan, mert akár 1 fokot is tévedhet, 38.1 fokos lázat mért a babánál, így beutalt kórházba, mivel 3 hónapnál fiatalabb babát minden esetben kórházba kell vinni, ha lázas.
Itt egy valószínűleg téves hőmérőzés miatt bele is kerültünk a rendszerbe, ami egy hétig el sem engedett. Hozzáteszem, sem a kórházban utána, sem én előtte nem mértem lázat, de a babát ennek ellenére felvették velem együtt a gyermekintenzív osztályra, mert a drága doki lázat mért ugyebár.
Miután vért vettek a babától, megállapították, hogy baktérium okozza a betegségét, és antibiotikumra kárhoztatták automatice, méghozzá úgy, hogy a fejébe egy branült helyeztek, továbbá első éjjel egy légzésfigyelő készülékre is rákötötték, amely a véroxigén szintjét mérte. Engem elláttak utasításokkal, miszerint mérjem, mennyit eszik a baba, azaz mérjem a szopásokat, és ki ne vegyem az ágyából a gyereket.
Meg kell mondjam sportszerűen, elsőre teljesen beflusztráltam. Egy igény szerint szopó baba evéseit mérni teljesen lehetetlen, ezzell ők is tisztában lévén még azt is mondták, szoptassak három óránként, mert nekik nézni kell a baba folyadékbevitelét, és nem elég a kakis-pisis pelusok száma.
És itt én elkezdtem gondolkozni: ha három óránként szoptatok, az sem nekem, mármint az anyatej termelésének, továbbá az én alvásomnak, miszerint éjjel is nézzem az órát nem jó, a mérésekkel pediglen még nehézkesebb: azaz szopi előtt kimenni nővérhez, kérni, mérje le a babát, szopi után ugyanez, és feljegyeztetni vele a lázlapra a szopott mennyiséget éjjel nappal. És három óránként szoptatni, ha elaludna a baba, akkor is mérlegre tenni stb. Ezt teljesen kivitelezhetetlennek láttam azzal egyetemben, hogy a babát csak szoptatáshoz vegyem ki a kiságyból, mivel éjjel nem alhatok bele a szoptatásba. Persze a fal mellett volt az ágyam természetesen, és a másik oldalra is bútort húztam, továbbá a babát még ezen felül tönkölypárnával védtem a leeséstől, és a fal vagy bútor hidegétől.
Kétségbeesésemben felhívtam kedvenc szoptatási tanácsadómat, W. Ungváry Renátát, aki azt mondta, két út van, vagy hasalok a mért eredmények tekintetében, mármint hogy mennyit szopik a baba, ehhez elmondta, mennyit szopik kb egy három-négy hetes baba, vagy mérek nővérrel, mondjuk legalább pár szopást, mert egyébként naponta egyszer mindenképp a nővérek mérték a baba mezitelen súlyát.
Én ez utóbbit választottam, miszerint megkértem, mutassák meg, hogy kell babát mérni, és pár szopást megmérettem, és aztán meg párszor úgy tettem, mintha megmérném a babát nap közben, és három óránként feldiktáltam nekik valamit. Kérem, ne mondja senki, hogy ez felelőtlenség. Egy baba folyadékháztartását nem a folyadék beviteléből lehet meglátni kizárólag. Ha egy babát a kiszáradás fenyeget, annak jelei vannak. Nincs pisi, kaki, vagy ha túl sok lenne a kaki, mondjuk az antibiotikum okozta hasmenés miatt, az érezhető egy baba bőrén, sőt viselkedésén is. A baba szája cserepes, kiszáradt, bőre petyhüdt, meg lehet fogni két uj közé venni, némileg lötyögni kezd.
Mindegy is, itt egyáltalán nem tartottunk, mert a baba széklete teljesen rendben volt, még ritkult is az ott tartózkodás alatt sokat, mivel akkor kezdett beállni a napi 5-6 széklet napi 1-2-re.
A lényeg, hogy elméletileg mértem a három óránkénti szopásokat, de ugyanezt nem tudtam sajnos már megtenni a kiságyba fektetéssel, mert azt nem lehet elméletileg. Az üvegfalak miatt még látnak is mindent. A lényeg, hogy Laura nem ismeri a kiságy fogalmát, és születése óta egy takaró alatt alszunk, melyen én nem szándékoztam változtatni a kórházi személyzet kedvéért, és nem is tettem.
Erre viszont minden eszközzel megpróbáltak rávenni: először jött az, hogy legyek olyan kedves, itt ez a rend. Mondtam, hogy engem ez nem érdekel, hol van ez leírva, mutassák meg, hozzák ide, hogy nem alhatok együtt a babámmal. Utána jött, hogyha leesik, akkor őket teszik felelőssé, és ők nem mennek börtönbe miattam. Mondtam, hogy nyilatkozatot teszek, hogy saját felelősségre alszik mellettem a baba. Egyébként pedig nem vagyok hülye, betartottam az együttalvás szabályait: kiraktam az ágyból a nagy süppedős kórházi párnát, és saját fejem alá kispárnámat tettem, amit otthonról hoztam, a babát pedig tönköly hengerpárnával támasztottam meg, az ágy egyik oldalán meg fal volt, a másikra pedig a kiságyat rögzítettem.
Ezek voltak a számomra még valamennyire elfogadható indokok, és nagyon is megviselt a nővérek és orvosok ilyesfajta zaklatása, de mégsem engedtem, mert tudtam, nekünk az együttalvás a legjobb.
Aztán elkezdtek pár nap után jönni az abszurd indokokkal: a baba megfázik a falnál. És ő úgy sajnálja szegényt. Felvilágosítottam hát a nénit, de vigyáznom kellett, nehogy elröhögjem magam, hogy a fal és a baba között még van egy duci hengerpárna, és ha azon átsüt a fal hidege, akkor ez tán jégverem. Hasonló indok volt, hogy meglátom, jobban alszom majd, ha a baba a saját ágyában alszik, persze ő biztosan jobban tudja, hogy én hogy alszom jól.
A kezdeti félelem tehát átértékelődött bennem iróniává, már nevettem rajtuk, de ez még nem volt érzéseim végállomása, mert jött a szánalom, mikor az egyik nővér kért, hogy a babát legalább addig tegyem az ágyába, míg a fő isten góré elhalad a kórterem előtt, mert őt fogják leszúrni, és legyek már kedves, mert amúgy úgyis azt csinálok, amit akarok, mindketten tudjuk, de ne tegyek már be nekik. Hát megsajnáltam, akitől még három napja féltem, mint egészségügyi dolgozótól, és két percre belehelyeztem Laurát a kiságyba, míg fő-fő mufti végigsétált a folyosón. Egy másik nővér arra is kért aztán, hogy vigyázzak a branülre, amin az antibiotikumot adagolták, és a baba fejében volt, mert ő fél, hogy éjjel kicsúszik, és ugyan abból semmi baj nem lesz a babára nézve, de olyan nehéz egy ilyet betenni számára, és ha az ő szolgálati idején esik ki, hát ő biztos nehezen rakná vissza. Egész megsajnáltam szegényt, és biztosítottam, nem az együttalvás miatt fog kiesni a helyéről a port, nem is esett, szépen szolgált végig. Nem mintha nem az lenne a végzettségének megfelelő feladat, hogy ilyeneket helyezgessen a jónép ostobaságokkal való szórakoztatása helyett.
A hét eredményeként egyébként Laura meggyógyult, kapott egy antibiotikum kúrát, és 30 dekát hízott, ami akkor testsúlya 10%-át jelentette körülbelül.
Ha végiggondolok a héten, számomra több tanulsága volt. Kezdetben bepánikoltam, hogy mi is lesz most? Hogy fogok megfelelni az elvárásoknak, melyekkel egyébként egyet sem értek? Aztán úgy döntöttem, nem felelek meg az elvárásoknak, és vállalom a felelősséget. Vállalom a felelősséget saját döntésemért, melyről úgy gondolom, a gyerekemnek üdvözítőbb, mint amit a szakik, a hozzáértők javasolnak, holott én csak egy fogyatékos anyuka vagyok.
Még hazudtam is, méghozzá azt, hogy látom a mérleg számait, hogy lemérhessem a babát, azaz hogy ne mérhessem le. Kezdetben nagyon féltem egyrészt attól, hogy mi lesz most, az én meglátásom-e a helyes, továbbá hogy fogom a saját utamat végigvinni ilyen - mondjuk ki enyhén diktatórikus - feltételek között, mint amilyenek egy kórházban vannak. Merthát ott alá és fölé rendeltség van személyzet és beteg között, bárki bármit is állítson. Aztán egyre biztosabb lettem magamban, képességeimben, mert megláttam, hogy ők is bizonytalanok, és semmi logikusat, semmi számomra elfogadható érvet nem tudnak felhozni álláspontjuk mellett. Persze volt lehetőségem más szakemberrel is konzultálni közben, így biztos lehettem, hogy nem lövök nagyon mellé elképzelésemmel, és nem voltam egyedül, legalább lélekben. Ezúton is köszönöm Renátának támogatását. Tudtam azt is ilyen módon, hogy nem ártok a babámnak.
És eljött egy pont, amikor már nevetni tudtam a személyzeten, már nem is idegesített állandó nyomásuk abba az irányba, hogy ne aludjak Laurával egy takaró alatt. Végül pedig már elkezdtem sajnálni őket, legalábbis a nővéreket, de a végén az orvosokat is, akik csodálkoztak, hogy egy beteg kisbaba hízik, méghozzá ennyit, mire én válaszolhattam volna, hogy együttalvás, testközelség, és igény szerinti szoptatás, de úgysem hitték volna el nekem, így csak törték a fejüket, és végül kisütötték, hogy szerencsés alkatú a baba. A valódi okokról mit sem tudtak meg.
Szegények....
Hozzászólások
Kedves Réka!
Nem csodálkozom rajta, hogy ilyenek voltak az orvosok...
Amikor, nekem megszületett az első gyermekem, és készülődtünk a hazavitelére, az átadóban, közölték velem, hogy: Kellene a gyámja a babának...
Gyámja?
Olyan nincs... Én vagyok a gyámja... De, maga nem viheti el. Mi az,hogy nem vihetem el?
Hát vak, és nem adhatjuk ki.
Már pedig én elviszem, és fogtam a gyereket, és kisétáltam az átadó ajtaján, ahonnan utánam üvöltözött a nővér, hogy álljak meg, hogy rendőrgt hív, stb stb... A felét nem hallottam, mert a taxi kint várt, én pedig az újszülött kislányommal szépen hazamentem, és a védőnőnek is elmeséltem, hogy se gyámra, se gondozó nőre, se senkire nincs szükségem, mert attól hogy vak vagyok, még se hülye, se bocsánat béna nem vagyok...
A korházakról amúgy is meg van a véleményem...
Jól tetted, hogy nem hagytad magad!