Lassan telnek a napok és a hetek, halk léptekkel közeleg a Karácsony. Hétvégén Advent harmadik vasárnapja lesz immár. A múlthéten ismét elmentünk Zsuzsival Istentiszteletre a zuglói gyülekezetbe, ahol nagyon megérintett az Igehirdetés. Sok gond gyötör bennünket, de felemelt fejjel kell várnunk a Királyt, mert benne van reménységünk. Az élet azért nem adja olcsóbban az örömöket, mert hívő lennék, de szilárd alapon állva tűröm a viharokat. Ez a hét hozott aztán konfliktusokat is, de az ünnep mégis közeleg. Egyszerre tölt el boldog gyermeki reménykedéssel a Karácsony közeledése és keserűséggel. A keserűség a múlt bizonyos karácsonyait idézi, a gyermeki reménykedés pedig hitemből fakad.

A tegnapi napon aztán éreztem ismét, hogy átölelt az Isten. Reggel megtartottam a hittant a Vakok Iskolájában, majd indultunk tovább Hádésszal az irodába. Ahogy a Lehel úti aluljáróban suhantunk, egy gitáros fickó énekelte a "Ne félj, mert megváltottalak" kezdetű dalt. Ahogy felszálltunk a 14-es villamosra, a dal tovább zengett a fejemben. Odakint örjöngött a szél, időnként rázott is a szerelvényen, de lelkemben meghittség uralkodott. Ismét elhittem, hogy a megváltás rám is vonatkozik még akkor is, ha tökéletlen vagyok emberi természetemnél fogva.

Amikor beértünk az irodába, főnököm friss, forró teával fogadott, ami nagyon jól esett átfagyott testemnek. A bögrén melyből a teát korttyolgattam a következő írás volt olvasható látó kolégáim elmondása szerint: "Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, karjaimba zártalak, enyém vagy." Teljesen ledöbbentem és megállt kezemben a bögre.

Emberek elhagyhatnak, mégis lehet bizodalmam. Élmény volt újra átélni annak a ténynek a jelentőségét, hogy a megváltás, a megígért eljövendő dolgok rám is várnak, e földi élet végével nem zárul le az életem, hanem új kezdődik. Akik nem hívő olvasóim azoknak meghatottsághoz tudnám hasonlítani azt, ami átfutott lelkemen ezen a reggelen. Ahogy Adyt is, most engem is a legváratlanabb pillanatban átölelt az Isten.