Mindenek előtt magyarázkodásra kényszerítve érzem magam kedves olvasóim előtt, amiért több mint egy hónapja nem jelentkeztem új bejegyzéssel. Ahogy kitört a nyár, nálam is beköszöntött az uborkaszezon. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem dolgozom, csupán az a helyzet, hogy nem nagyon találkoztam az utóbbi időben olyasmivel, amiről szívesen és tartalmasan tudtam volna írni. Most viszont végre megtöröm a csendet.

Tavaly ősszel írtam egy rövid elmélkedést Tudathasadás címmel, amit akkor a blogomra szántam de aztán saját magamat cenzúrázva végül csak néhány kedves ismerőssel osztottam meg az abban megfogalmazott dilemmákat. Most újból késztetést érzek arra, hogy újragondolva és átfogalmazva mégis a nyilvánosság elé tárjam gondolataimat valamiről, amit manapság csak a fogyatékos emberek érdekvédelmeként emlegetünk.

Az alábbi bejegyzés megírására egy rádióriport késztetett, amely az MTA Szociológiai Kutatóintézete fogyatékos fiatalok társadalmi integrációjának esélyeivel foglalkozó kutatási projektjének zárókonferenciáján készült. A konferenciára egyébként szervezetünk nem kapott meghívást, pedig tavaly májusban még együttműködőként voltunk számon tartva a projektben. Hogy miért alakult így, az talán sose fog kiderülni. A tavalyi konferenciáról és a kutatásról egyébként szintén írtam bejegyzést 2009 májusában.

Az említett rádióriport elején Kabai Imre szociológus azt a nyolc magyarországi egyetemen több mint 2000 egyetemi hallgató fiatal megkérdezésével végzett vizsgálatot mutatta be, melynek témája a jövő értelmisége körében a fogyatékos személyek elfogadása volt. Sajnos a riportban csupán egyetlen kérdésre tértek ki, mégpedig az egyetemi felvételin a fogyatékosság kapcsán szerezhető pluszpontokra, amiről 2009 februárjában szintén írtam már a blogomban. A riportot hallgatva az volt a benyomásom, hogy a riporter és a szociológus egymást túllicitálva kívánja pellengérre állítani a magyar ifjúság elitjét, amiért fogyatékos társaiknak a saját rovásukra nem hajlandók előnyt adni, pozitív diszkriminációban részesíteni őket.

Beleképzeltem magam a helyzetbe, hogy mit tennék akkor, ha engem ebben a műsorban mint egy hazai látássérültek érdekvédelmi szervezetének vezetőségi tagját kérdeznének meg erről a témáról. És itt jött elő már megint a dilemma, amiről már tavaly is értekeztem. Tudniillik, hogy mi az én feladatom, mint érdekvédő, vagyis jelen helyzetben mit kéne tennem?

Az első eshetőséget nagyon hamar kizártam. Nos, attól ugyanis, hogy nekem egy adott kérdésben érintettként nagyon határozott véleményem van, még egyáltalán nem biztos, hogy ez a vélemény és érdek megegyezik az általam képviseltek többségének véleményével és érdekével. Ha tehát én magánszemélyként úgy vélekedem, hogy "ne kapjanak a fogyatékosok plusz pontot a felvételin, mert én se kaptam és mégis bejutottam az egyetemre", azzal nem vagyok hiteles érdekvédő, csupán egy sértett fogyatékos ember, aki az utána következőknek járó előjogot kérdőjelezi meg csupán azért, mert neki az annakidején nem járt. Ez a verzió tehát értelemszerűen kizárva, idáig könnyen eljutottam.

Most viszont nagy dilemma áll előttem. Nemis egy, hanem mindjárt legalább három, de az eredmény ugyanaz. Tehát:
1. kiknek a rokon- vagy ellenszenvét érdemesebb kivívnom?
2. Rövid vagy hosszú távon képviseljem-e az engem felhatalmazók érdekeit?
3. Beszélhetek-e egy az általam képviselt csoport számára előnyösnek tűnő intézkedés ellen a nyilvánosság előtt?

A rokon- és ellenszenv kérdéséről már röviden szót ejtettem. Vagyis azok rokonszenvére apelláljak, akik az én nyilatkozatom nyomán számítanak a maguk pluszpontjaira? Vagy azok ellenszenvétől tartsak, akik hozzám hasonlóan úgy vélekednek, hogy minek pluszpontokat adni a fogyatékos felvételizőknek? Ennél viszont szerintem sokkal fontosabb és nehezebb a másik két kérdés. Ha már törvénybe van pl. foglalva egy pozitívnak látszó intézkedés, beszélhetek-e én ellene, mint érdekvédő? Mondhatom-e, hogy nemis kell az a pluszpont, nyugodtan vonják vissza ezt a rendelkezést? De ami szerintem a legfontosabb: nem ésszerűbb-e hosszútávon képviselve a célcsoportom érdekeit azt célul kitűzni és kommunikálni, hogy ezeknek a fiataloknak sokkal nagyobb és hathatósabb segítség lenne, ha igényeik szerint különórákkal, segédeszközökkel, segítő személyzettel vagy többletidő biztosításával támogatnák őket? Igen, talán ez utóbbi hozzáállás a legszimpatikusabb.

És hogy a dilemma más nézőpontból is érthető legyen, most mégis bátorkodom két bekezdést ideilleszteni a tavaly őszi elmélkedésemből:

"Furcsa tudathasadásos állapot a miénk, fogyatékos embereké. Olyan ez, mint a kamasznál, aki, mikor buliba kell menni, már felnőtt, mikor hozzá kell járulni a családi költségvetéshez, még gyerek, vagy épp fordítva, ehhez csak nézőpontot kell váltanunk és a szülő szemszögéből kell rápillantanunk a kérdésre. Hát, valahogy így vagyunk mi, fogyatékos emberek is. Ha éppen úgy kívánják érdekeink, akkor önálló, önrendelkező emberek vagyunk, mindenben egyenrangú tagjai a társadalomnak, máskor pedig egyszerre hátrányos helyzetű, segítséget, előnyben részesítést váró számkivetettekké válunk, akiknek netán még speciális jogai is vannak, ha éppen ettől remélünk valamit. Környezetünk, a társadalom pedig, mit sem törődve ezzel az ellentmondással, hasonló kettősséggel vesz minket számba az össztársadalmi elosztás során. Az már más kérdés, hogy általában más nézőpontot választanak, mint amit mi kedvezőnek tartunk.

Érdekvédőként tényleg megéri a pillanatnyi előnyöket preferálni a következetes érdekképviselettel és alapelveinkhez való szilárd ragaszkodásunkkal szemben? Tényleg érdemes pl. élelmiszer adományt elfogadni, amit a fogyatékosoknak szánnak, hogy aztán el lehessen mondani, hogy ezt is adtuk? És vajon mit üzen ez a magatartás az adakozóknak? Azt, hogy "lám, nehezen élnek, minden segítségre szükségük van, nem válogathatnak." És egy másik ügy kapcsán pedig fizetőképes fogyasztói csoportról meg munkaerő-piaci reintegrációról beszélünk? Hát, ki érti ezt?"