Sokminden történt, mióta legutóbb bejegyzést tettem fel.

Doncit ismét műteni kellett, mert vérezni kezdett a daganat a szemén. Ismét nehezen ébredt az altatásból, így komoly izgalomban volt részem miatta. Hűsége azonban ismét megmutatkozott. Mivel nagyon mélyen aludt, így arra jutottunk, hogy éjszakára ott alszom vele az iskolán, hogy szakszerű felügyelet alatt legyen. Lett is volna hely, mert egy szoba pont szabad volt. Momo és Enikő be is vitték a szobába Doncit ölben. Mikor észlelte Don, hogy ki szeretnék menni nélküle a szobából erőt vett magán, majd felállt, és támojgott utánam. El sem tudom képzelni, hogy milyen erőfeszítésébe kerülhetett, hogy az eddigi szinte önkívületi állapotból felálljon, és utánam jöjjön. Mivel észhez tért, hazahoztuk végül. Amíg műtötték, Miával és Hádésszal kimentünk dolgozni kicsit. Hádész nagyon ügyes volt, szépen jelezte a lépcsőt is, ami az első munkánknál még hibája volt, mert nem jelezte következetesen. A tócsákat is szépen bejelezte, az utat keress parancsra szépen ki is kerülte. Volt, hogy bottal mutatnom kellett neki, hogy merre keressen utat, de ez a rutintalanságának tudható be, mert amint kis segítséget kapott, szépen megoldotta a továbbiakat.

Elérkezett aztán az első vizsgaidőszakom is a Htk-n. Az egzegézisem négyes lett, azon kívül még lett két négyesem, és két ötösöm. Eddig nincs okom panaszra, de még Januárban jönnek a keményebb vizsgák.

A Karácsony most azért szebb volt, mint a tavalyi, de ekkor még nem tudtam, hogy ez az év tartogat még egy utolsó pofont nekem. csak itt, és csak nekem adatott meg tegnap éjfél előtt egy utolsó három pontos kosár. A dobó neve nem publikus, mert eszemben sincs őt kellemetlen helyzetbe hozni, soha sem bántanám. Hogyan is bánthatnám? Hiszen bármit megtennék érte. Alapvetően egy őszinte beszélgetés zajlott köztünk, amit ezúton is köszönök, mert ilyenben ritkán van része az embernek. Nem volt mellébeszélés, nem volt kertelés, nem volt kifogáskeresés. Mert ha nem tudjuk megélni az érzéseinket és kimondani, mi értelme az életnek? Bátran kijelentem, hogy nagyjából semmi, hiszen az érzelmek teszik élhetővé, széppé a mindennapokat, persze olykor gyötrelmessé is. Azt hittem magamról Viki után, hogy megkeményedett a szívem, és többé képtelen leszek érezni egyáltalán. Az illető hölgy mutatta meg nekem, vagy inkább rajta keresztül láttatta meg velem Isten, hogy ez koránt sincs így. Inkább a páncél, amit magamra próbáltam aggatni mutatott kemény külsőt, de belül képlékeny vagyok, mint a vaj, mert tudok szeretni igazán. Vajon mit is jelent igazán szeretni? Pál Apostol ír az igaz szeretet jellemzőiről, Jézus pedig a szerelem azon természetes következményéről, hogy a férfi elhagyja atyját és anyját feleségéért, majd lesznek ketten egy testté. Mi tehát a szerelem? Biológiai folyamatok, kémiai reakciók összessége? Vagy inkább az emberi lélek természetes, Istenadta vágyódása a másik után? Esetleg Petőfinek van igaza, mikor sötét veremnek nevezi? Talán mindegyik megközelítésben van igazság, és ettől különleges érzés, mert nehéz meghatározni. Van, hogy az égig emel, szárnyakat ad, de van, mikor a porba sújt. És mi van a mondással, miszerint "Carpe di em!", azaz arra kapunk bíztatást, hogy szívjuk ki az élet velejét? Éld át, amit a perc ad? Talán ennek a felfogásnak is lehet némi igaza, nyilván ésszerű keretek között. Itt persze nagyjából meg is dől az egész, hiszen egy igazán szerelmes ember nem az ész elvei szerint cselekszik. Egy biztos, azért 2009 még adott egy fricskát búcsúzóul, ám más terheket is hagyott rám. Zoli Február elsejétől már nem lesz a Vakmisszió vezetője. Innentől kezdve kérdésessé vált, hogy lesz-e állásom Februártól és ha lesz, akkor milyen keretek között? Januártól tehát erősen munkát kell keressek, ha nem szeretnék arra ébredni, hogy a bank eladja a fejem fölül a lakást. Azt a lakást, amelyben lassan két éve élek, viselem minden terhét, ami természetesen nem egy emberre szabot terhet jelent, de ez sem úgy alakult, ahogy két éve szerettem volna. Minden túlzás nélkül írhatom, hogy lassan két éve nem úgy alakulnak a dolgaim, ahogy szeretném. Lehet mondani, hogy másnak is vannak problémái, igaz is. Lehet kommentben írni, hogy ismét egy önsajnáltató bejegyzés, ám itt tényekről van szó, melyek makacs dolgok, na és persze ez a blog az én gondolataimból, életem kivonatából íródik. A munkakeresés mellett még vár rám a vizsgaidőszak is, ami persze ismét felvet egy kérdést, hogy van-e értelme elvégeznem a vallástanárit ha már a Vakmisszióval történik, ami történik? Láthatja a kedves olvasó, hogy rengeteg kérdés tombol bennem, persze ezeknek a felét sem írtam le ide.

A már említett nagy beszélgetés után pedig beköszöntött az éjfél. Anyukám átjött kicsit, koccintottunk baracklével, mert éppen az volt a hűtőben. Doncin ismét láthattam, hogy hogy kivan idegileg készülve. A tüzijátékok és petárdák durranására kishíján sokkos állapotba került.

Mit várok ezek után 2010-től? Alapvetően semmit. Sodródom az árral, egy-egy sziklának nekicsapódva, újabb sebeket szerezve, de csak visz a folyó, én pedig levegő után kapkodok, mikor a víz színére kerülök.