2010. május 29-én 22:38-kor megszületett második gyermekünk, Laura Réka a Szent István kórházban, békében, háborítatlanul, természetesen. A szülés történetét is szándékomban áll majd közölni, ígérem, nem maradtok le róla!

Azonban még a várandósságról sem írtam semmit, előbb inkább összefoglalom azt. Miért is nem írtam, mikor időközben azért termett pár blogbejegyzés? Az első három hónapban még az egész várandósság bizonytalan, szükséges, hogy a magzat jól beágyazódjék, akkor még nem szerettem volna írni róla, meg nem is volt nagyon mit. A babát mindenesetre nagyon vártuk mindketten, örültünk jövetelének, bár tervezésében mindketten bizonytalanok voltunk. Hol én gondoltam, hogy most kéne azonnal, majd mikor már én úgy gondoltam, hogy inkább később, akkor meg férjem gondolta úgy, hogy most legyen, előtte meg ő szavazott a későbbre. Mindenesetre Laura megfogant 2009 szeptemberében. Az első három hónapban nagyon fáradt voltam, fel is hagytam a Motiváció Alapítványnál folytatott tevékenységemm jó részével, alig bírtam a háztartást is vezetni, legszívesebben folyton aludtam volna, dehát azt egy három évessel nemigen lehet megvalósítani. Néha ugyanis kér enni, és a fenekét is ki kell törölni még és hasonlók. Mindamellett nagyon toleránsan viseltetett Sándor fáradtságommal szemben. Köszönet illeti érte. A későbbiekben pedig egyéb kérdések kezdtek foglalkoztatni, melyekről szintén terveztem bejegyzést, és ez valahogy kimaradt Továbbá úgy gondoltam, az lesz a legmegfelelőbb, ha a várandósság un. tanulságait összegzem majd, ha annak vége, és akkor már a helyzetet is tisztábban fogom látni. Ez talán mindenkinek inkább hasznára válik, főleg az olvasóknak.

Bizony-bizony, tisztábban, mert egész várandósságom nagy felkészüléssel, és egy óriási dilemmával telt. Abban biztos voltam, hogy az előző császár után meg szeretném próbálni a hüvelyi szülést, mivel úgy gondoltam, nem feltétlenül jár retinaleválással egy szülés, ha a körülmények megfelelőek. Ez a feltevésem egyébiránt be is igazolódott, mivel a retinám maradéka, már amennyi a szülés előtt a helyén volt, most is a ugyanott van, a szülés nem ártott a látásomnak semennyit.

Honnan vettem ezt az elméletet?Úgy gondoltam, és gondolom ma is, hogy erőkifejtés és erőkifejtés között különbség van aszerint, hogy azt hogyan fejtjük ki. Nyomni lehet fejből és izomból is, erőből. Amennyiben ez utóbbit csinálja az ember, akkor nem erőlködik, és ami a retinának árt az az erőlködés, mikor a levegő is beszorul. Ha az ember a kilégzéskor nyom, az Leboyer szerint sem jár szembevérzéssel és hasonlókkal. Én meg ezt szerettem volna ugye elkerülni. Ennek érdekében rendszeresen jártam kismamajógára, köszönet férjemnek, aki ezen idők alatt vigyázott Sándorra, gyakran vitte magával dolgozni, főleg a Szövetségbe. Gyuri bácsinak, a portásnak is ismeretlenül köszönet Sándorral való barátkozásért, kisfiam nagyon megszerette a bácsit.

A várandósság alatt a nagy dilemmám abban állt, hogy otthon vagy kórházban szüljek-e. Eleinte nagyon az otthonszülésre készültem, és elmentem várandósgondozásra egy olyan orvoshoz, aki ingyen vállalt. Megkerestem egy dúlát is, méghozzá olyat, aki mind kórházi, mind otthonszüléseket vállalni szokott. De mindenképpen otthon szerettem volna szülni, ez a késztetés nagyon erős volt bennem.

Tudatosan készültem a szülésre, rengeteg szakkönyvet elolvastam, filmeket néztem, szülésfelkészítőkre jártam férjemmel együtt. Elvégeztük Geréb Ági szülésfelkészítő tanfolyamát, amely a híresztelésekkel ellentétben nem az otthonszülésre, hanem úgy általában a szülésre készít fel, elvégzését mindenkinek ajánlom, aki várandós. A tanfolyamról és Ágiról még külön tervezek egy bejegyzést. Egyenlőre előljáróban csak annyit róla, hogy nem agitál az otthonszülés mellett, egyáltalán nem népszerűsíti azt. Elragadó személyiség mindamellett, és teljesen más, mint amilyennek a média lefesti. Egy nagytudású, karizmatikus nő.

Elvégeztünk továbbá egy másik tanfolyamot is, ahol gyakorlati segítséget kaptunk, melyből a szülés alatt sok pozitúrát tudtunk használni. A dúlánk szülésfelkészítőjét ami mindössze négy óra volt Ágiék egy hetével szemben, viszont az az egy délután a maga gyakorlatorientáltságával rengeteget segített Ádámnak, férjemnek, hogy a szüléskor tudjon nekem segíteni. Segítségnyújtása mindkettőnknek igen hasznos volt, hiszen ő tudott értem tenni, méghozzá oly módon, hogy ez a baba kibújását nagyban előmozdította. Többek között a vajúdás egy szakaszában állva függeszkedtem rajta, ami nagy mértékben gyorsította a tágulást, de erről is majd később. Dúlánk tanfolyamát is csak ajánlani tudom, főleg apukáknak, akik egy apás szülésnél nem szeretnék feleslegesnek érezni magukat, és segíteni szeretnék párjuk vajúdását. A dúla neve pedig Betlejné Szurdusz Erika, aki kedvvességével, tudásával mindenkinek jó segítője lehet. Ezúton is köszönök neki mindent. Rá lehet keresni a neten a nevére, ez pedig itt az ingyen reklám helye.

Aztán jött egy gondolat: valamiért mégis kórházban fogok szülni, készülni kellene erre is legalábbis. E gondolat nem hagyott nyugodni, és minduntalan visszatért. Nem értettem, mi lehet az oka, pedig sokféle magyarázatot találtam rá, de mindnél valahogy kilógott a lóláb. A gondolat viszont nem hagyott nyugodni sehogysem, folyton visszatért. Amint elhessegettem volna, mindig felbukkant.

Felhívtam Erikát, ajánljon szülészt, kórházat, ahol háborítatlanul lehet szülni, megközelítőleg oly módon, mint ahogy otthon zajlik. Ő a szent István Kórházat ajánlotta, és ott két orvosnőt, akik közül az egyik el is vállalt, így 2010. február 14-től, ami nem tévedés, vasárnapra esett, ő végezte a gondozásomat. Ő volt Boros Judit, egy kellemes hangú, alapos, a részletekre figyelő doktornő. Ekkor méginkább úgy éreztem, ebből kórházi szülés lesz. Első találkozásunk napja, február 14-re esett ugyanis, amely megegyezik kisfiam születésének napjával, továbbá egy éve ezen a napon találtuk azt a házat, amelyet aztán megvettünk, és most itt lakunk. Nem vagyok babonás, de valahogy Valentín nap már jó ideje sorsfordító események történtek életemben, és úgy éreztem, ez is egy ilyen esemény volt, ti. a doktornő elvállalta a gondozásomat.

Bár kacérkodtam végig az otthonszüléssel, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy ez valamiért nem fog összejönni, így próbálkoztam barátkozni a kórházzal, és az új orvossal, akivel szemben némi ellenérzésem volt, bár ezen érzésem aztán tényleg minden alapot nélkülözött. Magam sem értettem, mi ez, miért van bennem. Mindenesetre nem tudtam benne teljesen megbízni, bár erre ő okot nem adott. A várandósság végére mégis sikerült feloldanom magamban ezt az ellenérzést, és ennek köszönhetően a szülésnél nagyon jól együtt tudtunk dolgozni. Hogy tudtam ezt legyőzni? Az utolsó személyes találkozásunk alkalmával beszélgettünk, és olyan kérdéseket tettem fel, melyekről úgy éreztem, hogy a válaszok segíthetnek feloldhatni előítéleteimet. Aztán végülis nem ezek a válaszok segítettek, hanem az a mondata a doktornőnek, hogy nagyon kedves páciensnek tart, és olyannak, akivel jó együtt lenni, dolgozni, tehát szívesen szánja rám idejét. Ez a mondat pedig bennem átváltott egy kapcsolót, mondhatni még éppen idejében.

Utolsó találkozásunkkor úgy váltunk el, hogy a szülésig legalább három hét van még, de lehet, hogy még annál is több, Az ultrahang Laurát nagyon picikének látta, jóval kisebbnek, mint amekkorát a terminus indokolt: felmerült a fejletlenség gyanúja. A konzílium eredménye egy 2300 gramm körüli magzat, akinek mindene a helyén van, csak picike. Így a szülés várható idejét eltolták, és azzal váltunk el, hogy még kellene tolni, és gondolkozzak a fogantatás időpontján, ennek alapján pedig új időpontot írunk, valahova június második felére. azonban két nap múlva ismét találkoztunk, és megszültem Laurát, aki életre valóan, tökéletes értékekkel, 2680 grammal jött a világra. Mindene a helyén volt, csupán picike volt, de annál szívósabb. Végig jól bírta a szülést, nem sárgult be, és alig 72 óra után haza is mehettünk a kórházból, súlya akkor már felfelé indult, és mindössze 9 dekát fogyott az első nap.

Az otthonszülés ilyen módon tényleg nem lett volna kivitelezhető, mivel még sor sem került a 37 heti beszélgetésre Ágiékkal, továbbá ha ez meg is lett volna, valószínűleg ők is a kórházi szülést javasolják, mivel Laurát az ultrahang alapján még a koraszülöttség veszélye fenyegette. A kórházban is nagyon készültek, és végig féltették a babát, így a legnagyobb elővigyázatossággal jártak el. Monitoroztak, és már előkészítették az inkubátort. Laura viszont meghaladta a két és fél kilót, így nem számított már koraszülöttnek. Szerencsére nem is hült ki, így nem volt szükség a melegítésére sem.

A tanulság pedig mi ebből? Számomra mindenképpen az, hogy érdemes hallgatni megérzéseinkre, még akkor is, ha azok nem tűnnek túl logikusnak. A megérzéseinkre való hallgatás nagyon fontos, és jó hasznos is lehet. Ha egy gondolat sokszor betolakodik a fejünkbe, érdemes elővenni, és foglalkozni vele. Valószínűleg nem véletlen került oda.

Másik tanulság, hogy a kórház nem félelmetes intézmény, ott is meg tudja tartani az ember az identitását, ott sem emberevők dolgoznak. Ha rosszat is tesznek, azt általában nem rossz szándékból, hanem tudatlanságból teszik. Ebben a kórházban az újszülött fogadása teljesen emberi volt: mindösszesen 10 percet voltunk távol a hazamenetelig, mikor engem levittek az osztályra, őt meg megvizsgálta a gyermekorvos. A tápszer, cumi, cumisüveg, tea, cukros víz adása tilos volt az osztályon, Laura indította be a tejemet, és az első perctől kizárólag az én tejemet fogyasztotta, semmi mást. Egy ágyban aludtunk, ezt nem hogy tiltották, de forszírozták is.

A kórházak között hatalmas különbségek lehetnek. Egy kórháztól azonban akkor sem kell megijedni, ha nem ilyen felvilágosultak a személyzet tagjai, mint itt voltak, de ez már egy másik bejegyzés tanulsága, mikor is egy hetet vendégeskedtünk a tatabányai kórházban Laurával.