Megesik, mikor az utcán kézen fogva sétálunk Sándorral, hogy az emberek a következő szavakkal jönnek oda hozzánk: de jó, hogy a gyerek segít Önnek, ugye így sokkal egyszerűbb? vagy Sándorhoz intézve: Ugye te vagy anya nagy segítsége? Esetleg más stílusban, de ugyanerre a témára variációként: Szegény gyerek, de hamar fel kell nőnie Önök mellett.
Sajnos még nem találtam ki pár szavas frappáns választ ezekre a kérdésekre, de legszívesebben leállnék az illetőkkel beszélgetni, és megmagyarázni nekik, hogy ez a gondolatuk nem feltétlenül van így, azaz nem feltétlenül kell így lennie, vagy ha valami segítségadás meg is valósul, nem feltétlenül egy külső kényszerként várjuk el a gyerektől a segítséget, és főleg nem feltétlenül kell ennek egy nyomásnak lennie a gyereken.
Egy barátnőm gondolatmenetét kölcsönvéve: ha a gyerekem születése előtt képes voltam önállóan megoldani a dolgaimat, akkor a gyerek születésével mi változik, miért kell változnia? Ha pedig ez így volt, akkor miért kellene feltétlenül a gyermekre hárítanom a segítésem esetleges töbletterhét? Ha a gyermekem születése előtt rendbe tudtam tartani a tárcámban a pénzeimet pl. miért ne tudnám ezt utána csak a gyerekem segítségével? És én még hozzáteszem, hogy ha a gyerekemet személyi segítővé avanzsálom folytonos feladatkiadásokkal, akkor nem fogom-e elhagyni magamat, valamilyen szinten feladni önállóságomat, függő helyzetbe hozni magamat saját gyerekemtől?
Persze ez nem azt jelenti, hogy a gyerek nem segíthet semmiben, hiszen szeret bennünket, és a szeretet egyik kifejeződési forrása, hogy segítünk a másiknak, szívességeket teszünk egymásnak, szolgáljuk egymást. Fontosnak tartom viszont, hogy ez a segítség a gyerek szabad akaratából történjen. Ha kérünk is valamit a gyerektől, meglegyen a reális lehetősége arra, hogy nemet mondjon nekünk, és mi azt neheztelés nélkül fogadjuk el, és oldjuk meg mi magunk a feladatot. Keressük meg az elgurult tárgyat, a leejtett gombot, az éppen nem talált kulccsomót, ha éppen neki nincsen kedve nekünk segíteni ebben. Mindezt pedig könnyed szívvel tegyük, közben arra gondolva, ha egyedül élnénk, akkor sem lenne senki, aki segítene nekünk feladataink megoldásában, és őszintén örüljünk gyermekeink szolgálatainak, ha épp kedve van ilyesmihez. A gyerek kérésekkel való bombázása szinte folyamatosan pedig szerintem mindenképp kerülendő, de nem is szükséges egyáltalán, és ha így teszünk, azzal tényleg koravénesíthetjük gyermekünket.
Meglepő egyébként, hogy a gyerekek mennyi érzékenységgel és segítőkészséggel rendelkeznek akkor is, ha nem kérjük őket, és mennyire akarnak is segíteni. Sándor pl. most a minap is egy meglepően kreatív ötlettel állt elő. Bejött a házba az egyik első kósza tavaszi légy. Mondta, hogy üssük le légycsapóval. Én erre mondtam, hogy majd kirakjuk a légypapírt, mert nekünk nincsen légycsapónk, mert nem tudjuk lecsapni a legyeket apával. Erre ő mondta, hogy vegyünk, majd ő lecsapja őket. Fogunk is venni egyet, hadd próbálkozzék, persze azért a légypapírt is felrakjuk.
Irányít is közlekedéskor, persze csak akkor, amikor szükségesnek látja, persze általában jól látja ezeket a helyzeteket is. Közlekedési helyzetben is van, hogy kérünk valamit, de ha nem válaszol, akkor nem baj ez sem, ha nem mutatja meg a lépcsőt, akkor majd mi megkeressük, ő meg jön velünk csak. Ugyanígy, ha akar, jöhet apja nyakában is, ha fáradt, bár ha kedve van, onnan is jól irányít, de ez sem kötelező számára.
Néha megkérdezzük, hogy nem látta ezt vagy azt a tárgyat, nincs e kedve megkeresni segíteni, de teljes nyugalommal azt mondja, hogy nem tudja hol van, ha nem akar segíteni, és akkor egyedül állunk neki a keresésnek. Úgy tervezzük, ha majd megtanul olvasni, akkor is hasonlóan fogunk eljárni a levelek felolvasásával. Ha épp nincs kedvünk scannelni, akkor esetleg megkérjük, olvassa el az ominózus levelet, de ha nincsen kedve, akkor nem fogunk ezen megsértődni, mondhat nyugodtan nemet. Ha a feladat pedig teljesen megoldhatatlan, akkor meg mást fogunk megkérni, és úgy rendezzük a dolgot. A gyerek ugyanis nem személyi segítő.
És ugyan nem személyi segítő, és nem is tesszük számára kötelezettséggé a segítséget még belső kényszerrel sem, nemhogy külsővel, mégis sokat segít, mert társas lényként szociálisan viselkedik.
Biztos vagyok benne, ha nagyon abba az irányba terelnénk a folyamatokat, sokkal többet segítene, de az biztos, hogy sokkal kevésbé felszabadultan tenné ezt, és nem teljesen szabad akaratából. A kamaszkor pedig eljön, és a felnőttkora is, mikor már úgysem tudnánk sehogy sem rávenni a segítésre, csak szabad akaratára apellálhatunk majd.