Gyakran hallani azt is, hogy szegény gyerek, nem szaladgálhat, kézen fogva kell mennie. Erről a szaladgálás témáról ír Jean Liedloff is könyvében:

"A kontinuumtól való elszakadás egyik legbizarrabb eredménye, hogy a felnőttek képesek elérni, hogy a gyerekek elszaladjanak tőlük. Egy kontinuum-babának mi sem lehet természetesebb, mint hogy az anyja közelében maradjon, ha ismeretlen terepen találja magát. Mindegyik emlős rokonunkat, illetve a madarakat, a hüllőket és a halakat is követik a kicsinyeik. Egy jekána totyogósnak eszébe se jutna elkószálni az anyjától egy erdei ösvényen, mivel az anyja nem nézeget hátra, hogy vajon követi-e, viselkedésével nem sugallja azt, hogy választási lehetősége van, sem azt, hogy az anya feladata lenne, hogy ne veszítse szem elől; legfeljebb lassít a tempóján, hogy a kicsi lépést tudjon vele tartani. A baba ezt tudja, s csak akkor sír fel, ha ilyen vagy olyan okból mégis lemarad. Egy kisebb esés, amiből még fel tud tápászkodni, és szalad egy kicsit, hogy behozza a lemaradt másodperceket, még egy ilyen jelzést is ritkán vált ki. Ha éppen várnia kell a gyerekre, az anyja viselkedése gyakorlatias, de türelmes. Azt sugározza, hogy tisztában van vele, hogy a baba nem vesz el több időt, mint amennyi szükséges ahhoz, hogy újra folytathassák az útjukat. Nincs semmi megítélő a viselkedésében. Ahogy ő is feltételezi gyermekéről a veleszületett társas ösztönét, úgy a gyermek is hajlamos azt tenni, amiről azt gondolja, hogy az anyja elvárja tőle. Akár megállnak, akár mennek, ez az alapvető feltételezés változatlan és megkérdőjelezetlen marad.
S a több millió éves előzmények, az állatvilág és néhány embercsoport egybehangzó példái ellenére is sikerült meggyőznünk a mi totyogósainkat, hogy szaladjanak el.
A negyedik expedíció után visszatérve, megütközve láttam a manhattani Central Parkban, hogy hány gyerek után rohangálnak gondozóik. Anyák és babysitterek csapkodtak a karjukkal, lehetetlen pozitúrákban hajlongtak, és előrenyújtott kézzel, éles hangon, kevéssé meggyőző fenyegetésekkel
követelték, hogy a kis szökevények azonnal jöjjenek vissza. Ezt az idegtépő mutatványt azzal variálták, hogy a padon megpróbáltak egymással társalgást folytatni, miközben rászólogattak a gondjaikra bízott gyerkőcökre, ha a kicsik megközelítették a megengedett távolságuk határát, vagy felpattantak és a szökevények után eredtek, amikor a gyerekek, felfogván a játékszabályokat, a felügyelet legkisebb lazulására rögtön szökési kísérlettel válaszoltak.
Ha eléggé aggodalmas (azaz elvárásteli) hangon mondják, az a mindennapos felszólítás, hogy "Ne menj oda, ahol nem látlak!" alaposan megnövelheti a talált gyerekek osztályának forgalmát. Ha még azzal is kiegészítik, hogy "Vigyázz, mert megütöd magad", annak fulladások, komoly esések és közúti balesetek a következményei. A gyermek, akit elsősorban az izgat, hogy a tőle elvárt szerepet játssza a gondozójával szemben folytatott akaratversengésben, lázadásában nem képes felelősségteljesen bánni a környezetével, miközben az önfenntartó mechanizmusai is megsérülnek. Így tudattalanul is arra van ítélve, hogy azt az abszurd utasítást kövesse, hogy tegyen kárt magában. Ha majd felébred a kórházban, nem is lesz nagyon meglepve, mikor megtudja, hogy elütötte egy autó, hiszen oly gyakran ígérték neki, hogy előbb-utóbb így fog járni.
A tudattalan elme nem érvel, hanem a tapasztalatból gyárt szokást, és gépiessé teszi a viselkedést, így eleve kizárja, hogy a tudatos elme felfigyeljen a gyakran ismételt cselekvésekre. Továbbá stabilizál és fenntart, beépíti és mérlegeli az adatokat egy olyan adatfeldolgozó rendszer szerint, ami túl megterhelő lenne egy olyan megbízhatatlan készségnek, mint a gondolkodás. Ezenkívül kiváló megfigyelő: nem lehet meggyőzni arról, hogy valami az, aminek mondják, mikor a hangszín és a cselekedetek az ellenkezőjéről árulkodnak. A tudattalan elme logikája gyakorta az "ész" antitézise. Ennélfogva egy gyermek tökéletesen értheti gondozója érvelését, sőt még akár át is veheti, mégis arra érez motivációt, hogy az ellenkezőjét csinálja annak, amit kér tőle. Vagyis,
nagyobb valószínűséggel teszi azt, amit érzése szerint elvárnak tőle, mint azt, amit mondanak, hogy tegyen. Krónikus, kielégítet len vágyakozása az anyja elfogadására egészen az önpusztí tásig fokozhatja azt a szükségletét, hogy azt tegye, amit érzése szerint az anyja, vagy azok, akik őt képviselik, elvárnak tőle. Egy ép kontinuum-gyerekben működnek azok a veleszületett hajlamok, amelyek arra ösztönzik, hogy a megfelelő dolgokat csinálja. Utánozzon, felfedezzen, vizsgálódjon, ne sértse meg magát vagy másokat, bemenjen az eső elől, kel lemes hangokat adjon ki, kedvesen nézzen, mikor az emberekn megfelelően viselkednek, válaszoljon a fiatalabb gyerme kek hívására és így tovább. Egy deprivált gyermek, vagy az, akitől elvárják, hogy antiszociálisan viselkedjen, pontosan olyan mértékben képes megsérteni a saját veleszületett komfortérzetét, amilyen mértékben az ő igényeit és mások elvárásaival szemben való fogékonyságát megsértették."
(Jean Liedloff Az elveszett boldogság nyomában 111-113.o.)
Az idézett szöveg meglehetősen hosszú, de sok kérdésre választ ad. Sok anomáliát felvet, ami a mi társadalmunkban létezik, és mi természetesnek vesszük, sőt rendjén valónak, holott nem is az, hanem az ellentéte a rendjén való.
Azaz rendjén való az, ha egy gyerek nem szaladgál, és figyel magára, és nem az a természetes, ha a szülőnek kell rá figyelnie, legyen a gyermek bármennyire is kicsi. Tehát az elszaladgálás nemhogy kívánatos, hanem rendellenes.
Így én nem is izgattam magam sohasem a kézenfogás miatt. Neki meg ez lett a természetes közlekedési mód. Sándor két és fél éves kora körül volt egy időszak, mikor egyszer-egyszer tiltakozott a kézen fogva sétálás ellen, de nem hagytam neki. Ez általában akkor történt meg, mikor egy mellettünk anyja elől elszaladó gyerekkel találkoztunk, vagy utána nem sokkal. Éljen az utánozás!
Én viszont nem hagytam neki ezt, meg is mondtam, hogy nem tudok és nem is akarok utána szaladgálni, így kell jönni és kész. Ez azonban nem volt több pár alkalomnál, és érdekes, hogy most gyakran ő kéri a kézfogást már ott is, mondjuk sétáló utcában, ahol egyébként nyugodt lélekkel elengedném, mert nem jön autó, és ha hívom, úgyis jön. A kézfogás preferálását annak tudom be, hogy ez neki is biztonságot jelent, nem csak nekem, és ő is igényli ezt ismeretlen terepen vagy sok idegen között.
Túl messze, ha veszélytelen helyen mégis elengedem saját érdekében nem megy, mert tudja, úgysem tudok utánamenni. No, nem is akarnék. Hogy tudja-e, hogy nem tudok, vagy nem akarok, nem tudom, kíváncsi lennék azért erre, mit is gondol erről.
A könyv nem kézenfogásról, hanem követésről ír. Úgy gondolom, ez alapvetően mellékes, és a helyi viszonyok miatt alakult náluk ki a követés módszere: nem hinném, hogy az ösvények a dzsungelben két embernyi szélesek, így meglehetősen kényelmetlen lenne egymás mellett mennie anyának és gyermekének. Másodsorban az ösvényeken felmerülhetnek akadályok, levágandó növények, melyeket gondolom az anya lehajt vagy eltávolít, és ha a gyermek mellette menne nem utána, ez sem menne zökkenőmentesen. Nálunk továbbá más veszélyekkel kell számolni, mint a dzsungelben: városban hatalmas sodró tömeggel, ami közvetlen érintkezést igényel a gyerekkel, hogy együtt tudjunk maradni gond nélkül, ne keveredjünk el egymástól. Az autók is hatalmas sebességgel száguldoznak, és egyvonalban átmenni az úton sokkal biztonságosabb, mint egymás után. Utcáink pedig elég szélesek ahhoz, hogy egymás mellett haladjunk akadályok nélkül. Legalábbis általában ez azért elmondható.

Másik kérdés a sérülések kérdésköre: valahogy ez is így van, ahogy a pszichológusnő írja, legalábbis eddig saját kisfiam sosem szedett össze még kevéssé komolynak mondható sérülést sem. Persze nem is feltételeztem róla sem én, sem az apja, hogy ostobaságot csinálna, pedig veszélyforrás mindenhol van bőven. A saját szintjén igenis tudjon vigyázni magára. Ne nyúljon bele a tűzbe, ne érjen hozzá a kályhaajtóhoz, mert már távolról érezni, hogy forró, és éget, ne ugorjon le a magas teraszról, ne másszék ki az ablakon, ne rohanjon ki az autó elé, stb.
Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a gyógyszereket, főleg a cukorbevonatosakat vagy színeseket, jó ízűeket ne tartsuk elzárva, mert azok igencsak alattomos veszélyforrások, dehát ha belegondolunk, azért egy háztartásban nem sok ilyen van.
A láthatatlan veszélyforrások esetében, mint a konnektorok és mondjuk a gáztűzhely is apellálhatunk a gyerek utánzási szokásaira, hogy ha mi nem dugdossuk az ujjunkat a konnektorba, ő sem fogja, továbbá arra, hogy ami nem a kompetenciája, azt nem fogja csinálni. Erősíthetjük ezt azzal, ha miközben tevékenységeinket végezzük, el is mondjuk neki, hogy a gázt főzés céljából gyújtjuk be, egyébként nem csavargatjuk a gombját a tűzhelynek, akkor még a kisgyerek is megérti ezt szerintem többszöri elmondásra, ha elég egyszerűen fogalmazunk, és emellett nem várjuk el tőle a csavargatást, azaz nem úgy állunk hozzá, hogy úgyis csavargatni fogja, ha meg egyszer mégis megesne, ezt nem tekintjük úgy, érezzük úgy, hogy na, tessék, tudtam, hogy ezt fogja csinálni, hanem inkább azt gondoljuk, hogy következőleg úgysem fogja, és nyomatékosítani neki, hogy ez nem jó játék, sőt nem is játék, de bízni benne.

A gyerekben való bizalom egyébként nagyon fontos kérdés, sőt a bizalom, mint általában olyan. A bizalmat érezni, hiszen szavak nélkül is folyton kommunikálunk egymással csupán a légkörünkkel, gondolatainkkal, elvárásainkkal determinálunk. Ha nem bízunk a gyerek önfenntartó ösztönében, az nem is fog működni. A súlyosan látássérült személy pedig már babakorban meg kell bízzon gyermekében, és ez a bizalom tulajdonképpen az egyetlen lehetősége, ha nem akar állandóan látó gyerekfelügyelőt tartani maga mellett. Egy jól látó személy életében csak később jön el szükségképpen a bizalom korszaka, mikor a gyerek elkezd kamaszodni, de előbb vagy utóbb menthetetlenül eljön, és akkor már egészségesebbnek tartom, ha előbb, fokozatosan jön el ez a gyerekre való felelősségkihelyezés a gyermek fejlettségi szintjének, kompetenciáinak megfelelően, minthogy egy adott pillanatban, mondjuk a kamaszkorban hirtelen azt lássa a gyerek, hogy most aztán szabad, és esetleg ezzel a nagy szabadságával, szülői szemektől való mentességével ne tudjon mit kezdeni, vagy azt nem felelősségteljesen használja, hiszen nincs szokva ahhoz, hogy bármiért is felelős legyen. Hiszen ha elszaladgálok a veszélyes kocsiút felé, anya úgyis utánamrohan, nagy baj nem történhet. Általánosítva, úgyis kihúznak majd a pácból a szüleim vagy valaki más erős, hatalmas személy.

Úgy gondolom, hogy a látássérülés a szülő szempontjából csak egy plusz kényszerítő tényező, hogy a fogyatékos szülő az egyébként helyes - természetes, évezredek alatt kialakult - módon kényszerüljön együtt létezni gyermekével. Azaz oly módon, ahogy ezt az emberi kontinuum megköveteli tőlünk. Egyszerűen azért, mert ha meg akarjuk őrizni a gyermeknevelésben is önállóságunkat, nem marad számunkra más út. A kontinuum ilyenfajta megjelenését pedig sok vak szülő gyermekén látom, de csak azokon, akik tényleg maguk nevelik gyermeküket, nem a nagymama vagy valamely látó személy. Nincs más út, mint bízni a gyerekben, hogy a saját kompetenciájában képes jól dönteni, és működik önfenntartó ösztöne, mivel minden mozdulatát nem tudjuk kontrollálni, azonban erre nincs is szükségünk, sőt a folyamatos kontrollálás igencsak káros is lehet, mint ahogy a fenti szakember is írja.

Ehhez kapcsolódva igencsak megalapozatlanok azok a vélemények, melyek vak szülőket, ahol a háztartásban nem él látó személy, azért akarnak gyereknevelésre alkalmatlannak kikiáltani, mert nem képesek kontrollálni gyermekük tevékenységét minden időpillanatban! Erre ugyanis nemhogy nincsen szükség, de a folyamatos kontrollálás természetellenes, és nagy veszélyeket is rejthet magában, mint ezt láthattuk fent.
Ezen felül csak kérdezem, hogy egy látó személy képes 24 órás non-stop megszakítatlan felügyeletre, folyamatos kontrollálásra? Ugye nem! Bár az biztos, hogy többet tud kontrollálni, de nem mindent, és a kihagyásokban jönnek is a balesetek szépen, hiszen ha eredményes lenne ez a módszer, akkor a gyerekbalesetek számának minimálisnak kellene lennie, ami sajnos nincsen így!