Mostanában úgy hozta az élet, hogy sokat gondolkodom. Az életről, az utamról, amit eddig megtettem és ami ezután vár rám, a világról, amiben a helyemet keresem, a munkámról, az álmaimról, a céljaimról, a lehetőségeimről, az életemről. És miközben így gondolkodom, természetesen élem tovább a mindennapokat, megoldom az előttem álló feladatokat, keresem az új célokat, igyekszem feldolgozni a veszteségeket és megélni a jövőt elhozó változásokat. És ahogy így élem a mindennapokat mostanság a vizsgáimra készülődve, kezembe került Dr. Szabó Gyula Tervezés speciális felhasználói körök számára című egyetemi jegyzete, és benne Kroll Zsuzsa sorstársunk fejezete a vakságról és egy vak ember mindennapjairól. Az egyébiránt hitelesen, jó stílusban és némi humorral meghintve megírt fejezet végén találtam rá az alábbi gondolatokra, amik pillanatnyilag annyira megfogtak, hogy úgy éreztem, fontos azokat az olvasóimmal is megosztani.

"Vak és látó
Ha nagyon idealista vagyok, azt gondolom, ilyen határ nincs, csak ember van. Általában nekünk szokott nagyobb gond lenni az, ha nem látunk, épp ezért valószínűleg azt a határt is mi jelöljük meg, akarva, akaratlan. Önvédelemből, s ezzel magunkat kirekesztve. Az megfigyelhető, ha valaki túl lép saját vakságának problémáján, sokkal kevéssé tűnik fel környezetének, hogy ő nem lát, s ez, mint önmagát erősítő folyamat egyre pozitívabb eredményekhez vezet. Ehhez a túllépéshez azonban ti kelletek, akik láttok, mert minél kevesebb a mi kiszolgáltatottságunk tudatosítása, annál kevesebbszer gondoljuk, hogy különböznénk tőletek. Vakon teljes életet élni, látó emberek segítsége és társasága nélkül nem lehet. Látod ebben sem különbözünk, mindannyian speciális csoport vagyunk, csak csoportosítási szempont kérdése, hogy kisebbség, vagy többség leszünk, s mindig a többség van abban a helyzetben, hogy figyelni tudjon egyenlőtlenségeink kiegyenlítésére."

Sokat morfondíroztam azon, szükséges-e ezeket a szavakat kommentálni, vagy maguktól is ugyanazt jelentik másoknak is, mint nekem? Végül úgy döntöttem, ha már írásra szántam el magam, pár gondolatot és érzést mégis megosztok a sajátjaimból.

Nagyon sokáig teljesen természetes volt nekem, hogy a világot szemlélve az embereket kategorizáljam, vakok és látók csoportjára osszam. Aztán bejöttek a képbe a gyengénlátók, akik közül gyermek- és fiatalabb koromban nem nagyon ismertem senkit, hiszen én a Vakok Iskolájába jártam, itt lettek barátaim, ismerőseim. Aztán pár olyan gyengénlátó emberrel is összehozott az élet, akiket nem nagyon tudtam elválasztani a látók csoportjától, mert látásukban és életvitelükben sem láttam nagy különbséget és ők maguk sem lógtak ki a látó emberek közül, más látássérülteket pedig alig vagy egyáltalán nem ismertek. Sokáig gondoltam úgy, hogy csak a látás mértéke számít atekintetben, hogy valaki mennyire tud egy látó emberekből álló közösségbe beilleszkedni. Aztán sok olyan példát láttam, amikor nálam lényegesen jobban látó emberek panaszkodtak, sajnáltatták magukat, miközben én az ő lényegesen jobb látásukkkal vígan éltem volna világomat. Ekkor kezdtem ráébredni arra, hogy ez egyáltalán nem lehet meghatározó és kizárólagos szempont a világban való boldogulás tekintetében.

Mostanában egyre gyakrabban érzek erős késztetést arra, hogy a látássérültek közösségéből az eddiginél jobban kiszakadjak és máshol keressek magamnak megélhetést, hivatást, párt, bármit. És ez indított el azon az úton, aminek a vége talán önmagam teljes elfogadása, saját tulajdonságaimnak a látássérültségemtől való legalább részleges függetlenítése lehet. Hosszú és az olvasóim számára minden bizonnyal unalmas fejtegetésbe bocsátkoznék, ha azt kívánnám leírni, mi volt az a többéves pszichológiai és önismereti folyamat, ami idáig elvezetett, és amiben még mindig hosszú út áll előttem, illetve mindez túlságosan személyes ahhoz, hogy itt megírjam, így ettől most eltekintek. Ami a lényeg, hogy a célom mostmár annak megtanulása, hogy a világot ne csak fogyatékosságom szűrőjén át, annak figyelembe vételével tudjam megítélni és a helyemet megtalálni benne. De az idáig való eljutáshoz kellett az állapotommal való azonosulás, annak a tudásnak a megszerzése, hogy mimindent okoz és jelent ez, hogy mik lehetnek a hátrányaim és hogy mik azok a tulajdonságaim, amikből mégis képes vagyok előnyt kovácsolni. Sokszor elcsodálkoznak látó barátaim jó memóriámon, különleges szempontokat behozó megfigyelőképességemen vagy gazdag szókincsemen és jó verbalitásomon. Mindezek nekem egész sokáig természetesnek tűntek, aztán a kényszergyakorlást hoztam fel magyarázó elvként, de talán ennél többről is szó van.

Sokszor elgondolkodom azon, hogy vajon hogy nézhetek ki és megjelenésem milyen reakciót vált ki az emberekből. Nem arról van itt szó, hogy esetleg végletesen igénytelennek vagy rondának gondolnám magam, az eddigi visszajelzésekből sejtem, hogy erről szó nincs. Ennél viszont sok finomabb kategória is van, ami érdekelne. Átlagosan nézek ki? Van rajtam valami egyedi, különlegesen szép vagy szokatlan? Milyen színek állnak igazán jól nekem és mi az, ami nagyon előnytelen? Nagyon látszik a mozgásomon vagy a mimikámon, hogy veleszületetten látássérült vagyok? És ezeket a kérdéseket eléggé nehéz bárkinek is feltenni és még nehezebb eldönteni, hogy a kapott válaszok mennyire őszinték és mennyire állják meg a helyüket.

Decemberben foglalkoztam ugyanitt a fogyatékos és ép emberek párkapcsolatainak kérdéseivel, dinamikájával. Azóta ebben is sokmindent megláttam. Továbbra sem gondolom, hogy egy ép és egy fogyatékos ember egyszerűen és konfliktusok, lemondások nélkül kialakíthatna boldog, kiegyensúlyozott és stabil párkapcsolatot, de mostanában keresem és fel is fedezem magam körül a pozitív példákat. De az is igaz, hogy eddig igazán jó példát még csak olyat találtam, ahol a férfi a fogyatékos, ami szintén egybevág egy korábbi hipotézisemmel. És egyébként meg miért ne lehetnék éppen én a kivétel? Nos, ezt a kérdést is kénytelen voltam mostanában párszor feltenni magamnak.

Valóban tényleg magunkat rekesztjük ki ennek a határnak a kijelölésével? Vajon mennyire őszinték azok a megnyilatkozások, amikor azt mondják egyes emberek nekünk, hogy nekik egyáltalán nem számít, hogy mi látunk-e vagy nem? Velem fordult már elő, hogy egy kollégám olyan helyzetbe hozott, amikor figyelmen kívül hagyta, hogy nem látok, amikoris egy látássérült hallgatónknak kellett volna segítenem a jelenléti ív aláírásában, amiben én is segítségre szoktam szorulni. De ezek igen ritka és inkább csak mulatságos helyzetek. És vajon hol van az elfogadásnak a határa? Pl. amikor egy multicégnél azokat a munkaköröket tártuk fel, amiben látássérültek is dolgozhatnának, és én folyamatosan a központi iroda áttekintését forszíroztam, valahogy az volt az érzésem, hogy a HR-es munkatárs jobban szeretné, ha a fogyatékosok a távoli áruházakban dolgoznának, és nem közöttük. De vajon a barátság és a párkapcsolat között van ilyen éles határ? A minap egy ép ismerősöm kerekesszékes férjével kötött házasságáról, egész pontosan megismerkedésükről mesélt, ami számomra nagyon tanulságos volt. De még mindig úgy tűnik, ő a kivételeket gyarapítja.

Lehet vakon teljes életet élni? A kérdés persze költői, de mégis zsigerből jön a legtöbb embernek a válasz: igen. De mi a teljes élet? És kinek mi? Evidencia persze, hogy bizonyos dolgokról le kell mondania annak, aki látássérült, pl. biztosan nem fog tudni vitorlázórepülőt vezetni vagy sminkmesterként dolgozni, és még hosszasan lehetne sorolni ezeket a kivételeket. De akkor mi marad? Rengeteg minden. De ehhez ezeket a lehetőségeket ismerni kell és tudni kell élni velük. És ez sem lehet mindig elég. Az azonban biztos, hogy minderre a látó emberek nélkül tényleg nincs esélyünk. És miért is kéne, hogy legyen?