Az előző bejegyzésemben leírt megállapításom, helytállónak tűnik. Régebben említettem, hogy kibontakozóban van talán egy új munkalehetőség, de nem akartam lelőni a pojént. Ez a lehetőség a napokban realizálódott. A Siketmisszióban megürült egy hely, oda nyertem felvételt tegnap. Talán mókásanhathat a tény, mely szerint egy vak kap szolgálatot siketek között, de a feladatom nem kapcsolódik teljesen a siket emberekhez. A vakok Iskolájában visszakapom a református hitoktatást, valamint azt a megtisztelő feladatot kell teljesítenem, mely szerint sérülésspecifikus tantervet kell kidolgoznom módszertanokkal együtt, vak és siket gyermekek és fiatalok számára, a hittanoktatásban. Magyarországon nem létezik még sérülésspecifikus módszertan és tanterv a katechézisben. Nehéz feladat lesz, de ismét szolgálhatok, ismét a helyemen lehetek.

A Nem adom felnél nem maradhatok, ugyanis két támogatott állásom nem lehet, de a kapcsolatot azért nem fogom megszakítani velük. Ma már látom, hogy oka volt annak is, hogy a Nem adom felhez kerültem, hiszen másképpen nem ismerhettem volna meg Zsuzsit, nem tehettem volna szert újabb barátokra. Féltem, hogy feleslegesen végzem el a vallástanár szakot még a hittanoktatói mellé, de Isten útjai kifürkészhetetlenek. szinte egyik napról a másikra kaptam vissza életem értelmét. Így tehát jövőhéten elkezdjük Hádival tanulni az új útvonalat, a Missziói Központba, ahol dolgozni fogok.

A másoddiplomám üneplési sorozata folyamatosan tart. Csütörtökön Encivel és párjával, Tamással találkoztunk a Reggae-ben. Jó volt beülni arra a helyre, mely annyi baráti beszélgetésnek volt már tanúja, oly sok nevetéstől is zengettek már a falai. Kényelmesen megtömtem pipámat, majd rágyújtottam, miközben kedélyesen beszélgettünk négyen. Tamással megállapítottuk, hogy bizonyos témákban nem tudunk lépést tartani párjainkkal, ám ők is ezt állapították meg, mikor mi a dobfelszerelések rejtelmeit kezdtük taglalni. Tamás is dobol, magam is tanultam dobolni még régebben, így előtörtek az emlékek is. Elmondható tehát, hogy egy jóhangulatú délutánt tölthettünk Enciék társaságában. Hádész is szépen dolgozott, pedig az említett helyen most jártunk másodjára.

Haladok tehát előre a számomra Isten által kijelölt úton. Nem tudhatom, hogy miként alakulnak a továbbiak, de újabb lehetőséget kaptam a szolgálatra. Kétségtelen, hogy rengeteg munkám lesz a módszertanok kidolgozásával és a hitoktatással, de nem hátrálhatok meg. Zsuzsi kicsit megijedt a változásoktól, amit természetesen megértek, de arra kértem, gondolja át, hogy tudja-e vállalni ezt az életet. Nem lehet ezt egyik napról a másikra eldönteni, nem is várom el, de talán mindkettőnknek jobb, ha döntést hoz. Bárhogy is dönt, megértem és tiszteletben tartom. Talán keménynek tűnök most az olvasóknak, de tudnom kell, számíthatok-e rá, vagy sem. semmibe sem szeretném belekényszeríteni, ezért is javasoltam, hogy gondolja át nyugodtan a dolgot. Az ember ösztönösen fél az újtól, a változások szele mindenkit megijeszthet. Bennem is vannak félelmek, hogy megfelelek-e a feletteseim elvárásainak, tudok-e majd Istennek jó eszköze lenni? Alkalmas leszek-e valóban azokra a feladatokra, melyekkel megbíznak? Tudok-e majd felelősséggel viseltetni a rám bízott gyermekek és fiatalok iránt? Megannyi kérdés, ám a válaszok majd idő közben válnak nyilvánvalóvá. Nem sürgethetek semmit, csak haladhatok az úton, melyen járnom kell. Nehéz három év van mögöttem, de utólag úgy látom, hogy az akkori élethelyzetem is a javamra szolgált. Mivel megjártam a mélységeket, tudok becsülni minden boldog percet. Szomjazom is a boldog pillanatokra, hiszen sokáig híján voltam a boldogságnak. Őszintén remélem, hogy azon olvasóimnak is jobbra fordl a sorsuk, akik most hasonló cipőben vannak, mint én voltam nem is olyan régen. Boldog vagyok, hogy ismét egyházi szolgálatot kaptam, hogy Isten segedelmével helyt tudtam állni az állásinterjún. Boldog vagyok, hogy zsuzsi megadatott nekem. Azt is tudom persze, hogy a boldog perceket ízlelgetni kell, mert hamar elillannak, a gonosz pedig ránk vágyódik és az ablakon leselkedik. Hogy kinek mi a boldogság az alapvetően szubiektív, de egy hívő embernek nyilván mást jelent a boldogság, mint egy világi embernek. Ezzel nem kívánom minősíteni a világi emberek nézeteit, nem tisztem megítélni. Jó lenne tehát felismernünk a nyár forgatagában az értékes perceket, hogy erőt tudjunk adni a többieknek, akik nálunk nehezebb helyzetben vannak. segíteni viszont akkor tudunk, ha önmagunkkal is rendben vagyunk.

Remélem, hogy nem veszi prédikációnak ezt a néhány sort a kedves olvasó, csupán a belőlem kifakadó gondolatokat próbáltam megfogalmazni, természetesen felületesen.