Talán nem én vagyok az egyetlen, akit érdekel, milyennek látják, akik látnak. Talán nem csak nekem jut eszembe, hogy elgondolkodjak azon, vajon megnéznek-e az emberek az utcán, a vonaton, a hivatalban, egy konferencián vagy egy boltban. És ha megnéznek, vajon mit látnak belőlem? A fehér bot láttán azonnal elkapják tekintetüket, mintha nem illene oda se nézni, vagy épp meredten bámulnak, mint valami földönkívülit? Ha a buszon ülni látnak, mikor a fehér bot a táskámban lapul, vajon mit néznek ki belőlem, mit gondolnak, tanulok-e, dolgozom-e, és mennyiben változik ez a kép, mikor ülőhelyemről felállva előveszem a fehér botot és elindulok az ajtó felé, hogy leszálljak? Észre veszik-e vajon a fehér bot árnyékában, hogy aznap épp elegánsan vagyok felöltözve, vagy kicsit kopott már rajtam a farmer?

Mindennapjainkban természetesnek tűnhet, hogy a látó emberek megnézik embertársaikat, alakjukról, öltözetükről, viselkedésükről képet alkotnak, benyomást formálnak. Ha az illető jól látható, szembe tűnő fogyatékossággal rendelkezik, pl. kezében ott a fehér bot vagy épp mankóval jár, ez a kép automatikusan is megfeleltetésre kerül mindazzal, amit ezekről az emberekről, erről a csoportról tudunk, vagy tudni vélünk.

Amikor a látó emberek megnézik egymást, észrevehetik a másik előnytelen fazonú szoknyáját, kellemetlen színösszeállítású öltözetét vagy foga közt az ebédre elfogyasztott mákostészta nyomait. Sajátos, némileg bensőséges viszonyban kell ahhoz lenniük azonban, hogy ezeket az apróbb zavaró tényezőket egymásnak vissza is jelezzék. Gondolhatják, hogy talán ő maga is észrevette, csak még nem volt ideje fogat mosni vagy egyszerűen így szeret öltözködni. Ha viszont egy vak ember mutatkozik furcsa színösszeállítású ruhában, azt gondolhatják, "szegény, nem látja, mit vesz föl, és nincs, aki segítsen neki." De persze a világért sem szólnának, hogy "Ne haragudj, miért épp ezt a felsőt vetted fel ehhez a nadrághoz?"

Pedig elkél a segítség, gyakrabban, mint gondolnánk. Miért van, hogy mégsem beszélünk arról, hogyan lehet tapintattal segíteni a vak embereket abban, hogy megjelenésük a társadalmi elvárásoknak megfeleljen és ezáltal ne lehessenek szánakozás vagy lenézés tárgyai? Ki az egyáltalán, aki segíthet ilyen helyzetben, és hogyan?

A mindennapjaim során ismeretlen látó emberek gyakran szegezik nekem a kérdést, hogy ki segít nekem öltözködni. A téma akár zavarba is hozhatna, hiszen nem egyszer fordult már elő, hogy úgy gondolták, az öltözködés során a nadrág vagy a melltartó felvételével lehetnek problémáim, de általában szerencsére nem erre tippelnek. A legtöbb embert valóban érdekli, hogyan választunk magunknak ruhát, érdekelnek-e minket a színek, ki segít elegáns, igényes összeállításaink kialakításában, miről jegyezzük meg, melyik holmink milyen színű és mihez illik. Az ilyen kérdésekre örömmel válaszolok, remélem, mások is ezt teszik!

Mi, látássérült emberek is örülünk, ha megdicsérik jó frizuránkat, csinos megjelenésünket. Gyakran szenvedünk viszont információhiányban ezeket illetően. És nem csak azt nem tudjuk, mi magunk hogy nézünk ki, gyakran sokkal fontosabb lehet számunkra, hogy megjelenésünk illik-e a környezetünkhöz, a többi emberhez vagy az aktuális alkalomhoz. Egy házibulin a lányok mindig megnézik egymást, megállapítják, ki van alul- vagy épp túlöltözve. Ezeket a véleményeket azonban a legritkább esetben közlik egymással őszintén, általában az ilyesmi nem is beszéd tárgya. Pedig sokszor volna jó tudni, hogy ruházatunk a többi jelenlévőéhez képest hivatalos, sportos, ledér vagy netán egyszerűen igénytelen.

Az írott öltözködési szabályok ma már kevés téren határozzák meg mindennapjainkat, az íratlan normákat pedig jórészt vizuálisan, jártában-keltében, a tévéből, magazinokból tanulja a látó gyermek és fiatal. Ha valaki a teljesen vak fiatalnak nem mondja el, sose fogja tudni, hogy hogyan járnak az utcán az emberek, hogy a házi öltözet és papucs vitathatatlanul kényelmesebb, de furcsa látványt nyújt kint a szabadban. Sok gyógypedagógus és szülő tudja, hogy ugyanígy tanítani kell a serdülő vak fiút és lányt testének, arcának, hajának ápolására és csinosítására, sokkal inkább, mint az utánzással tanuló látó kamaszt. Aprólékos és gondos feladat megértetni egy születése óta teljesen vak emberrel, mi különbözteti meg az elegáns öltözködést a divatostól, mi a különbség az egyes korosztályok viseletében, hogyan kell összeválogatni a színeket, fazonokat, de még akár azt is, hogy az öltözködés nem csak az évszaktól, hanem a napi időjárástól függően is változik.

És ha már tudjuk, mi minden van, amit finoman tanítani, amire tapintattal figyelmeztetni kell a vak embert, még mindig kérdés, hogyan tehetjük ezt, kinek van ehhez joga.

Gyermekeknél, fiataloknál általában természetes, hogy öltözködési és higiénés szokásaikat jó ideig a család, elsősorban az anya gondoskodása határozza meg. Ő választja ki a boltban a gyermek ruháját, ő mondja meg, milyen frizurát viseljen, ő vásárolja meg a megfelelő tisztálkodószereket. Tizes éveik elején a gyerekek általában már fokozott igényt mutatnak az önálló döntésekre, de ehhez az kell, hogy jól kialakult ízlésük, határozott igényeik legyenek. Sajnos tapasztalat, hogy a vak gyermekek és fiatalok ilyesmivel gyakran egyáltalán nem, vagy csak korlátozottan rendelkeznek. Magam is nem egy olyan vak fiatalt ismertem annak idején, aki még tinédzser korában is melegítőben járt iskolába, egyszerű, gyerekes, rövid frizurát viselt, nem hordott divatos cuccokat és nem is mutatott igényt erre, nem is tudta, mi az, hogy divat és mi most a menő.

Ugyanakkor a legtöbb vak lánygyermek és serdülő kamasz erőteljesen vonzódik az illatszerekhez, nem egyszer a túlzás határáig használva azokat. Ez természetesen épp úgy napjaink divatjának része, ami ráadásul számunkra is érzékelhető, tehát ebben önmagában semmi rossz nincs, amíg az illatszerek használata jól ápolt külsővel és igényes megjelenéssel jár együtt.

A segítség kérdése akkor kezd problematikussá válni, amikor a vak gyermek felnő, ideális esetben leválik családjáról, dolgozni, társaságba járni kezd. Persze a családdal való kapcsolat ekkor is nagy segítséget jelenthet, pl. egy segítőkész rokon alkalmanként eljöhet velünk nagy bevásárlásra, de nem mindegy, kinek az ízlésében bízunk. Nem mindegy ugyanis, hogy a nagymama ízlése szerinti ruhákat hordjuk-e, vagy hugunk harsányan fiatalos stílusa tükröződik ruházatunkon. Persze egyik se jó, az ideális az, ha a segítő képes saját preferenciáit túllépve arra ügyelni, hogy az adott ruhadarab a vak embernek jól álljon, és egyéb tulajdonságaiban is kedvére való legyen, pl. kellemes anyag, kényelmes viselet, netán kedvelt szín, merthogy ilyenje is lehet egy teljesen vak embernek is.

Nőknél ez a kérdés nem túl nehézkes, hiszen a shoppingolás amúgy is kedvelt társas tevékenységünk, férfiaknak már jóval nehezebb lehet egy ilyen segítőkész társat találni. Persze "öltöztetheti" a vak férfit a felesége is, ha látó, ez elég gyakori is a mindennapokban.

Visszatérve az előbb felvetett kérdésre, bizonyos esetekben különösen nehéz lehet az a helyzet, amikor a vak ember külseje látványos hibát hordoz, pl. az utcai közlekedés során összekente fehér ingét, és valami fekete folt éktelenkedik rajta, ami nagyon könnyen előfordulhat. Vajon ki szólhat ilyenkor? Véleményem szerint bárki, aki kellően jó viszonyban van az adott vak személlyel, legyen az egy kolléga, egy rokon, egy személyi segítő, stb. A fontos inkább az, hogy milyen körülmények között figyelmeztetnek minket. Semmi esetre ne tegye ezt senki nagy nyilvánosság előtt, legjobb az ilyesmit tapintattal, de zavar mentesen, négyszemközt megbeszélni. Ebben, ha megfelelő természetességgel van kommunikálva, semmi bántó vagy szégyellni való nincs, sőt, ez nagy segítség külsőnk rendben tartásában. Nem mindig tudhatjuk pl., hogy kedvenc, egykor divatos ruhadarabunk a sok mosás során vesztett színének élénkségéből, kibolyhosodott, vagy csak szimplán kiment a divatból.

Lehetnek azonban extrém helyzetek, amikor nem is olyan egyszerű ezt a kérdést megválaszolni. Nehézkes lehet ez a kommunikáció oktató és hallgató, főnök és beosztott vagy ügyfél és ügyfélszolgálati munkatárs között. Hogyan mondja meg pl. egy látó nő, pl. egy oktató egy jó ötvenes vak férfinak, hogy a pulóvere csak a köldökéig ér, és ez egyáltalán nem szép látvány? Hogy lehet az ilyen problémák észrevételére megtanítani azt az intézeti körülmények között felnőtt, hospitalizálódott vak embert, akit erre évtizedeken keresztül senki nem figyelmeztetett? Hogy lehet ilyen esetekben tiszteletben tartani az általános jó megjelenés elvárása és az önrendelkezés joga közti keskeny mesgyét?

A biztosan legrosszabb, ami ilyen helyzetben egy vak emberrel történhet, ha a figyelmeztetést a kísérőnek, segítőnek, a vele együtt mutatkozó látó személynek célozzák. Ez bántó, lenéző, megalázó magatartás, amit mindenképpen kerülni kell!

Nem gyakran megbeszélt téma vak nők körében a sminkelés. Egyesek vonzódnak ehhez, mert úgy gondolhatják, előnyös számukra, növeli önbizalmukat, javítja külsejüket. Ha valakinek ilyen igénye van, azon nem szabad megdöbbenni, inkább segíteni kell abban, hogy ilyen téren is megvalósíthassa önmagát. A felnőtt korában látássérültté vált nőt is valószínűleg újra meg kell tanítani ennek a tevékenységnek apróbb fortélyaira, hiszen a korábban használt tükör helyett most már más támpontokra kell támaszkodnia szépítkezés során, a veleszületetten vak lányok pedig egészen más technikákat igényelnek vagy találnak ki maguk számára. Ezt egyébként találóan leírja Sheila Hocken Emma meg én című könyvében. Mások viszont, köztük jómagam is, irtóznak a smink használatától, mert annak elkenődését nem tudják kontrollálni, és ez inkább frusztrálja, idegesíti őket. Látássérült nőknél alapvetően a szolíd, semleges szépítőszerek használatára érdemes törekedni, amik szinte bármilyen ruhához illenek, pl. pasztel színek.

Összességében, ha egy mondatban kell elmondanom, mit tartok a fent leírtakból a legfontosabbnak, akkor azt hangsúlyoznám, hogy "merjünk beszélni róla". Vagyis merjünk szólni, ha valami olyat látunk, amit látássérült barátunk, kollégánk, rokonunk, segítettünk nem képes észlelni, pl. egy foltot a ruháján, de tegyük ezt mindig kellő tapintattal és érzékenységgel! És mindig merjünk kérdezni és őszintén válaszolni!

Meggyőződésem, hogy a kulturált megjelenés, a jól ápolt külső fontos eszköze lehet az előítéletek csökkentésének, a látássérült emberekről kialakuló kedvező kép elérésének. Mert el kell fogadnunk, hogy az utcára, a társaságba, a nagy világba kilépve külsőnkkel és modorunkkal nem csak magunkról, hanem sorstársainkról is bizonyítványt állítunk ki, akár tetszik ez nekünk, akár nem.

Készült: Bakos Judit, a Vakok Állami INtézete gyógypedagógus, rehabilitációs tanár munkatársának Vakot látók című előadása nyomán
Elhangzott: 2009. október 14-én a Kiemelkedően Közhasznú Fehér Bot alapítvány fehér bot heti rendezvénysorozata keretében a Debreceni Művelődési Központban megtartott konferencián.