Az elmúlt időszak nem sok olyan eseményt tartogatott, mely érdekelhetné egy blog olvasóit. Dolgos hétköznapok jöttek egymás után, a hétvégék adtak egy kis levegőt talán. A múlthét végén ellátogattam Zsuzsiékhoz, mert ő még lábadozik a műtét után, tehát nem tud eljönni hozzám. Megismerhettem nővérének barátját Macit, akivel hamar közös témára is találtunk az informatikát illetően. Én ugyan mezei felhasználó vagyok, de mégis jót beszélgettünk.

Ez a hét aztán megint amolyan téli munkahét volt. Már érezni odakint a tél illatát. Nem vitatom, hogy a télnek is van egyfajta hangulata, de magam részéről inkább a tavaszra és a nyárra szavaznék. Ez persze nem szeretem nem szeretem kérdése, hanem könyörtelenül repül az idő. Furcsa lehet talán ezeket a sorokat olvasni tőlem, de már érzem az idő múlását. Volt idő, mikor még nem érdekelt, mert fiatalos naívságomban azt hittem legbelül, hogy enyém a világ és örökké tart a fiatalságom. Teltek aztán az évek és rádöbbentem arra, hogy minden percnek értéke van. Felbecsülhetetlen értéknek tartom az együtt töltött perceket. ízlelgetni kell a percet, mert elmúlik és aztán csak az emlékek maradnak, melyek sebeket szaggathatnak fel, de senki sem érti. Nem értik, mert fogalmuk sincs arról a szívbemarkoló érzésről, ami ilyenkor elfog. Miért utalok most ezekre a szívfacsaró dolgokra? Milyen emlékről is írok? Nem titkolózom tovább, mert ami most fojtogat nem titok, hanem megdönthetetlen tény. Egy éve húnyt el előző vakvezető kutyám Don. A hétköznapok sodrásában persze tompul a fájdalom, de ilyenkor mégis előtör az az üresség, mely Don után maradt bennem. Szeretem Hádészt és elfogadtam, ahogy minden kutyámat szeretem majd, de olyan dolgokat éltünk meg Donnal, melyeket nem minden páros élhet meg. Blogomban talán lehetek szubiektív annyira, hogy ezt ilyen őszintén leírjam, mert aki ismert minket tudja, aki nem talán csak halványan sejtheti a régi bejegyzésekből. Ezzel természetesen nem vitatom azt, hogy más párosok ugyanilyen ha nem gazdagabb élményekkel töltekezhetnek együtt, bolondság is lenne, némi önteltséggel és nagyképűséggel fűszerezve. Tény, hogy megmentette az életemet egy alkalommal és lényéből sugárzott a nyugalom és a hűség. Jelzései olyan aprólékosak voltak, hogy sokan megmosolyogták. Volt rá példa, hogy versenyen olyan járdarepedést bejelzett, ami egyébként a szabályok szerint nem minősült akadálynak. Sorolhatnám napestig a meghatóbbnál meghatóbb történeteket, de nem teszem. egyszerűen csak ülök asztalomnál és emlékezem dacára annak, hogy reggel munkába kell mennem. Az emlékek sodrásában nehéz álomra hajtani a fejemet. Ilyenkor az emberek szeretnek eltűnni és marad a mérhetetlen egyedüllét. Az egyedüllét, mely facsarja egy darabig a szívet, majd lassan beleszunnyadunk a keserűségbe. Reggel aztán kelni kell, ismét elvárásoknak kell megfelelni és csak forog a kerék míg fel nem őröl egyszer. Küzdeni a napi betevőért, mert ma hiába próbálja az ember megalapozni az életét, biztos alap nincsen. Tanulhatunk egyetemen, de jó esélyünk van arra főleg fogyatékosként, hogy minimálbérért bátran mondhatom, hogy könyöradományért dolgoztatnak. Örülhetünk, ha a végzettségünknek megfelelő munkakörben dolgozhatunk és még érezzük is megtiszteltetésnek, hogy diplomásként annyit keresünk, mint egy kezdő utcaseprő. Félreértés ne essék, nem becsülöm le az utcaseprők munkáját természetesen, de mégis fura ez a helyzet. Mi marad tehát? A folyamatos harc a világ hatásai ellen, hogy ne kiégett zombiként dolgozzunk segítőfoglalkozásúként, mert a megbecsülés önbizalmat ad. Ha folyamatosan elvárásokat támasztanak, de pozitív megerősítés ritkábban fordul elő, akkor hamar elindulhatunk a kiégés útján. Mi következik ebből? Alapvetően az, hogy menni kell tovább az úton és küzdeni. Nem lankadhatunk, mert elsodor az örvény és megeshet, hogy már későn jutunk levegőhöz.

Ezúttal sem szolgáltam komoly megállapításokkal, egyszerűen csak elmélkedéseim kusza rengetegéből próbálok szálakat meglebegtetni az olvasók előtt. A mai nap számomra tehát az emlékezésé és az elgondolkodásé.

Ma egy éve húnyt el Látószem Don. (Született 2000 október 10, elhúnyt 2010 november 18.)