Történt hétfő este, hogy vacsora után azon kaptam magam, hogy késésben vagyok a rockszalon

című rádióműsorom kezdését illetően. Nagy buzgalmamban elindultam a számítógépes asztalom

felé, ám a tempó gyors volt, a fék pedig kihagyott, így a negyedik lábujjamat begyűrtem az

ülőgarmitúrám széle alá. Ennek az lett a következménye, hogy feldagadt, bekékült és

borzasztóan fáj. Reggel kutyasétáltatás közben potyogtak a könnyeim a fájdalomtól, így most

kényszerpihenőn vagyok egy pár napig. Vannak olyan munkáim, melyeket itthonról is tudok

csinálni gépen, tehát azért az élet nem áll meg. Ez a kis kényszerpihenő elmélkedésre is

lehetőséget ad. Elmélkedésem ezúttal egy évforduló köré fonódik, mivel hétfőn volt egy éve,

hogy megismertem Zsuzsit. 2010 november 21-én volt ugyanis a Jobb Velünk a Világ rendezvény,

a Pap László Sportarénában. Ekkor ujjonc voltam a Nem Adom Fel együttesben, de hamar

bedobtak a mélybe, hogy felléphettem az Arénában. Nem tagadom, hogy jó érzés volt teltház

előtt zenélni, de nem ez volt a legemlékezetesebb ebben az estében. Ezen az estén ismertem

meg Zsuzsit, aki önkéntes segítőként volt jelen. A színpad hátsó részében kezdtünk el

beszélgetni, miközben Egér kezét szekáltam szorgosan. Ekkor zajlott le első teológiai vitánk

is, melyben egy oldalon áltunk, Egérrel szemben. Egér evangélikusként védte a feszület

létjogosultságát a templomokban, mi pedig nyakas Kálvinistaként ellenérveket hoztunk fel

sorra. Érdekes utólag belegondolni, hogy már akkor cinkosok voltunk, a hitünk összekötött

bennünket. Ezt követően beszélgetni kezdtünk, az én kedvem pedig derűsebb és derűsebb lett,

pedig beteg voltam kicsit. Ezen az estén elkezdődött valami, felébredtek bennem olyan

érzések, melyeket hosszú évek alatt mélyre temettem magamban. Ezek az érzések aztán utat

törtek maguknak és immár lassan egy éve együtt vagyunk Zsuzsival. Ahogy szoktam mondani a

kiforgatott közmondást: kockázat nélkül nincs rizikó. Egy lapra tettem fel mindent, de

ezúttal nem a csőd várt, hanem győzelem. Hálát is adok naponként Istennek azért, hogy

megajándékozott engem, hogy a sok szenvedés után enyhülést hozott fájdalmaimnak.

Most pedig itt ülök bekötözött lábbal, de gondolataim messze járnak, mert az élet

folyamatosan halad előre, nekem pedig még sok dolgom van itt.