A Csepelen élő, idén 50 éves Tóth János születési rendellenességét (látótér szűkület és farkasvakság) hét éves korában diagnosztizálták. Így vasutas édesapja és háztartásbéli édesanyja nem a Zala megyei kis falu általános iskolájába íratták be gyermeküket, hanem Budapesten, az ország egyetlen vakokat oktató-nevelő tanintézetébe. Az itt eltöltött évek után, az iskola befejezésekor 1978-ban egy önálló életre képes, kreatív fiatal hagyta el az alma matert.
Tóth Jánost életútjáról, a látássérültek közösségébe és a társadalomba való beilleszkedéséről kérdeztük.
- Mi történt önnel az általános iskola befejezését követően?
Előbb a Fővárosi Kefe- és Seprűgyártó Vállalatnál (ma Főkefe Ipari Kft.) dolgoztam betanított munkásként, majd 1978-ban telefonkezelői végzettséget szereztem. 28 éve ebben a szakmában keresem a kenyerem. Jelenleg a főváros XXI. kerületi polgármesteri hivatalában vagyok telefonkezelő.
Nagy szerelmem a zene, 1987-ben letettem az OSZK-vizsgát.
- Mikor kapcsolódott be a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének (MVGYOSZ) életébe?
- Ugyanabban az évben, amikor befejeztem az általános iskolát. Bármilyen társadalmi munkában részt vettem, így pl. az akkori KISZ (a mai fiataloknak: Kommunista Ifjúsági Szövetség) keretében, de éveken át vezettem a szövetség büféjét is.
Az MVGYOSZ átszervezése után a Hermina Egyesületbe léptem be, de ma már nem vagyok tag. Sok összeütközésem volt az egyesület vezetésével: nem éreztem, hogy támogatnák a látássérültek életének akadálymentesítése érdekében végzett tevékenységemet.
- És miként lett a hangjelzéses lámpák ügyének élharcosa?
- Úgy láttam, hogy az 1998-ban elfogadott ún. esélyegyenlőségi törvény előírásai nem valósultak meg. Engem főként a látássérültek akadálymentes közlekedésének biztosítása érdekelt. Örökös nyughatatlanságom arra késztetett, hogy valamit tegyek az akadálymentes közlekedés megvalósításának érdekében. Csepelen, ahol élek és dolgozom, működött (ma már érdektelenség miatt sajnos nem működik) az MVGYOSZ körzeti csoportja, melynek én voltam a vezetője. Sorstársaim visszajelzéseiből, ill. a magam tapasztalataiból is úgy ítéltem meg, hogy a kitelepített hangjelzéses lámpák körül sok a probléma. Egyszerre létezett a beszélő, a sípoló és a kattogó típus, melyek előbb-utóbb zavarták a látó lakosságot – megjegyzem, joggal. Idővel annyira felbőszültek, hogy megrongálták ezeket a közlekedési lámpákat, elvágták a zsinórjaikat. Tenni kellett valamit, hogy a „kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon”!
- Ekkor kezdett lobbizni a távirányítóval működtethető hangjelzéses berendezések mellett?
- Igen, hisz jómagam találtam ki a távirányítóval üzemeltethető beszélő berendezést, amire ma is büszke vagyok. Az idő engem igazolt, hisz hamarosan bebizonyosodott, hogy a távirányító nem csak a jelzőlámpák esetében jó és hasznos megoldás, hanem a közintézmények bejáratát is könnyen megtalálhatóvá tehetik, de még számos területen lehet a látássérültek segítésére felhasználni. Hosszas győzködés árán sikerült elérnünk, hogy Csepelen az összes hangjelzéses lámpa távirányítóval működik, és nem okoz konfliktust a látó társadalommal.
- Mi a lényege?
- Amikor a látássérült ember kb. 30 méterre kerül a hangjelzéses lámpához a távirányítón lévő gomb segítségével aktiválni tudja azt. Ekkor a lámpa "megszólal", és közli az utca nevét. Két lámpaváltás után a következő aktiválásig kikapcsol.
- Bemutatná a családját?
-Kétszer nősültem. Az első házasságomból született egy kislányom, akit 3 éves korától egyedül neveltem. Mára már felnőtt és kirepült a családi fészekből. Most egy második házasságban élek, a kisfiam 11 éves. Feleségem felnőtt szakápoló, aki szintén Csepelen dolgozik, a Gondozási Központban.
A szűkebb család mellett úgy érzem, hogy továbbra is tagja vagyok a látássérültek nagy családjának is. Köztük sok jó ismerősöm és barátom van, az ő gondjaik az enyémek is.